A hatfős lengyel Juggler Games valami egészen különlegeset hozott össze a My Memory of Us készítése során. A történet valódi embereken és valódi eseményeken alapszik, a múlt egy olyan szakaszából, amit jobb lenne elfelejteni – de mivel ezt nem lehet, a fejlesztők a játékkal tisztelegnek azok előtt az emberek előtt (beleértve saját családjuk tagjait is), akiket elválasztottak egymástól a második világháborúban, de a szeretetük, és a viszontlátásba vetett hitük segítette őket abban, hogy túléljék a szörnyűségeket.
Hogyan lehet mindezt úgy tálalni, hogy bárki számára befogadható legyen, kortól függetlenül? A választás telitalálat volt: két főhősünk egy kislány és egy kisfiú, az ő szemükkel látjuk a lassan széteső világot. A stúdió szerint a gyerekek máshogy érzékelik a jót, a rosszat, az emberi kapcsolatokat, és természetes képességük van arra, hogy a minket összehozó dolgokra összpontosítsanak, még akkor is, ha a valóság brutálisan teszteli őket - és ez valahogy még mélyebbé teszi a tragédiát.
A történet
A sztori egy másik lánykával indul a jelenben, aki a mesélő padlásán egy fotóalbumra bukkan, és megkéri az öregembert, hogy mondja el neki a képek történetét. A továbbiak már a múltban zajlanak, a bácsikát kisfiúként látjuk, amint a rendőrök elől menekül a háztetőkön át. Nemsokára találkozik leendő barátjával, a kislánnyal, és innen együtt mennek tovább.
Mivel a fejlesztők egyik célja a varsói gettó rettenetének érzékeltetése volt, a játékbeli fiktív várost eleinte viszonylagos nyugalomban éljük meg: az emberek kávéházba járnak, a szerelmesek randevúznak, az utcazenészek vidám dallamokat játszanak, de már ekkor felsejlik a baljóslatú jövő árnyéka az itt-ott elhelyezett katonai őrposztokban.
Ennek ellenére megvan a gyerekszem-szűrő: a két és fél dimenziós, fejtörőkkel tűzdelt, platformelemeket is tartalmazó játékba csomagolt elbeszélésben egyetlen náci jelképet sem ábrázolnak, a hódítók gonosz gépkatonákként érkeznek, akiket a robotkirály irányít.
A mesélő
A játék egyik fénypontja a mesélő személye: sikerült Patrick Stewartot (a Star Trek: The Next Generation Picard kapitánya, az X-men filmekben Charles Xavier szerepe is az ő nevéhez fűződik, ha esetleg valaki nem ismerné) megnyerni a feladatra. A kiváló színész hangja egyszerűen tökéletes a feladatra, és a hatáson még emel az, hogy egyébként nincs szinkron, a karakterek szövegbuborékok és blablanyelv segítségével kommunikálnak. Bizonyára sokan örülnek majd annak, hogy hivatalos magyar feliratot is bekapcsolhatunk, így mindenki elől elhárul az esetleges nyelvi akadály.
A buborékokban megjelenő képeket könnyedén értelmezhetjük, egyértelmű, mit akarnak kifejezni. Különböző információk mellett érzéseket is átadhatnak. A szavak hiánya miatt még inkább odafigyelünk arra, amit az alkotás kínál, jobban belemerülünk a történetbe, a karakterek sorsának alakulásába.
A játékmenet
Kezdéskor néhány perc alatt megmutatják nekünk az alaplépéseket, hogyan mászhatunk át egy akadályon, hogyan mozgathatunk valamit. Fontos, hogy a két karakter között váltani is tudunk, és mindegyikük más képességekkel rendelkezik. A kislány például gyorsan fut, magasabb, és csúzlival lövöldöz, a kisfiú pedig ügyesen lopakodik, vagy a fény tükrözésével elvakíthat másokat. Ha megfogják egymás kezét, akkor együtt irányíthatjuk őket.
A lineáris pályákon a fentiek segítségével juthatunk át, gyakran különböző fejtörőket megfejtve, vagy feladatokat elvégezve. Ezek a rejtvények összetettek is lehetnek, de nem sorolnám őket a bonyolult kategóriába, minimális agytornával simán megoldhatóak, esetleg némi ügyességet igényelnek. Akciódúsabb résznek talán a lopakodós eseteket lehetne nevezni, de itt is inkább az időzítés a lényeg, nehogy rosszkor lépjünk, és észrevegyenek minket. Ezek az apróságok kellemesen fűszerezik az élményt, de egyértelmű, hogy a hangsúly a történeten és a karaktereken van.
Negatívumként kevés dolgot tudok megemlíteni. A linearitás lehetne az egyik, a kényelmesen csordogáló tempó a másik, bár ez utóbbi teljesen szubjektív: engem nem zavart, a pörgősebb játékokat kedvelőket minden bizonnyal bosszantaná, pedig a témához szerintem egyáltalán nem illene a sietség. Azt sokkal inkább bántam, hogy cirka négy óra alatt a sztori végére érhetünk.
A látvány és a hangok
A képek olyanok, mintha kézzel készültek volna. A színvilágot a fekete-fehér-szürke árnyalatok jellemzik, a fontos részeket vörössel emelték ki, az éles kontraszt tökéletesen működik. Az egész kicsit a múlt század húszas, harmincas éveinek Disney-rajzfilmjeire emlékeztet.
Az audiorészleg császára nyilvánvalóan Mr. Stewart, a többiek aranyos nyünnyögése, vagy fenyegető mordulásai és egyebei megfelelnek a kívánt célnak. A zene csak egyes részeken válik hangsúlyossá, egyébként szinte nincs is, vagy beolvad a háttérbe.
Csak ismételni tudom magam: a My Memory of Us valami különleges. A fejlesztők gondosan, szívvel-lélekkel és nagy tisztelettel alkották meg, személyes családi emlékeiket és a hősöket gyűjthető lapok formájában rejtve el a játék világában. Olyan projekt ez, mely a komoly téma ellenére képes szórakoztatni, és akár gyerekeknek is befogadható formában mesélni az elképzelhetetlen szörnyűségekről, finoman, óvatosan, allegóriákba csomagoltan megjelenítve azokat. Ha tanár lennék, biztosan végigjátszanám a diákjaimmal, de mivel nem vagyok, nektek ajánlom figyelmetekbe.
