Játssz, hogy élhess
Ezen sorok írásakor egy húsz dollárba kerülő WoW-token 120,285 játékbeli aranyért vehető meg, tehát Azeroth fizetőeszközéből 6014,25 ér egy zöldhasút. Ezzel szemben a venezuelai bolívarnál a váltási kulcs hasonló összegnél 4970420. Azaz, akármennyire is abszurdul hangzik, amennyiben unortodox megtakarítási formákat keresünk, akkor ha nem is ezerszer, de körülbelül 41,3-szor jobban járunk, ha a dél-amerikai állam helyett a Blizzardba helyezzük a bizalmunkat. Ez értelemszerűen sokaknak feltűnt a hiperinflációtól szenvedő országban. Ám mivel arrafelé a számítógépek java múzeumba való, ezeréves darab, a farmerek java inkább az efféle masinákon is gond nélkül eldöcögő RuneScape-re vetették ki a hálójukat. A tíz-tizenkét órán keresztül a monitort bámuló, műszakjuk során tehetségtől-szerencsétől függően 118 és 846 forint között ingadozó órabérért gürcölő, szó szerint az életben maradásért játszó felhasználók persze nem büszkék arra, hogy ide jutottak. Viszont más választás híján az összes kínálkozó lehetőségre le kell csapniuk ahhoz, hogy ne haljanak éhen. Ez azonban a legkevésbé sem érdekli a kikapcsolódni vágyókat: sokan közülük már-már kéjes élvezettel vadásznak a szükségből egeret ragadókra, akiknek így éjjel-nappal résen kell lenniük.
Lássuk, hogy hogyan süllyedt ennyire mélyre a Föld egyik olajban leggazdagabb országa, egyben tekintsük át furcsa kapcsolatát a videojátékokkal!
Pálfordulás és puccs
Az 1989-es venezuelai választás az 1974 és 1979 között egyszer már regnáló Carlos Andrés Pérez megkérdőjelezhetetlen győzelmével zárult. A közügyek iránt már tizenöt évesen érdeklődő férfi népszerűségéhez nagyban hozzájárult, hogy a társadalmi egyenlőtlenségektől szenvedő, nemritkán éhező köznép szája íze szerint beszélve ostorozta az Amerikai Egyesült Államokat, és a neoliberális gazdaságpolitikát. Éppen emiatt hatalmas felhördülést keltett, hogy nem sokkal diadalát követően a korábban a neutronbombához hasonlított IMF-től kért segítséget. Továbbá, ígéreteit megszegve, a legkisebb mértékben sem avatkozott bele a kedvezőtlen piaci folyamatokba, és abban a reményben, hogy sikerül megoldania pár, évtizedek óta fennálló problémát, számos az államra iszonytató terhet rovó támogatást eltörölt. A végső lökést a benzin árának robbanásszerű emelkedése jelentette: a korábban hihetetlenül olcsó üzemanyag egyik pillanatról a másikra kétszer annyiba került, mint korábban, és a tömegközlekedés is jócskán megdrágult.
Pérez az ország egyik, ha nem a leggyűlöltebb emberévé lett. Huszonöt kurta nappal a beiktatása után már erőszakos tüntetés-hullámmal tiltakoztak az állampolgárok életük megnyomorítása ellen. De megmozdulásuk nem osztott, nem szorzott: érvek és ellenérvek helyett a fegyverek szava döntött. A hivatalos jelentések szerint az egyenruhások 276 zavargót lőttek agyon, ám a valódi szám alighanem ennek a nyolcszorosa-tízszerese, és végső megaláztatásként az elnök egy, az USA kormányától kapott vészkölcsönnel hozta ideig-óráig úgy-ahogy egyenesbe az államháztartást.
A nép kedvencéből megvetett páriává váló politikust még a kivételezett helyzetben lévő hadsereg tagjai közül is sokan gyűlölték: koordinálásukat Hugo Chávez vállalta magára. A gyermekkorában döngölt földpadlón alvó, szegény sorból származó, eszményképeinek Marxot és a Dél-Amerika függetlenségéért küzdő Simón Bolívart tartó katonatiszt elhatározta, hogy akcióba lép. De a hosszú éveken keresztül tervezgetett, 1992. február 4–5. között lezajlott Zamora hadművelet kódnéven futó puccs vígjátékba illően sikerült. A lázadók körülbelül a fegyveres erők tíz százalékát tudhatták az oldalukon, és a hagymázas lázálomból valósággá váló akció során több, korábban vitézségét a mellét döngetve bizonygató kulcsembernek inába szállt a bátorsága. Chávez végül, ahogy az borítékolható volt, hűséges bajtársával együtt elbukott, és bár egy fanatikus tisztelője november 27-én ki akarta szabadítani, sorsa látszólag nem lehetett kérdéses.
A teljes összeomlás felé
Annak dacára, hogy Venezuela 1865-ben hivatalosan eltörölte a halálbüntetést, könnyedén megeshetett volna, hogy egy börtönőr „önvédelemből” golyót ereszt belé, és a legjobb esetben is azzal kellett számolnia, hogy hosszú éveket, sőt, évtizedeket tölt majd a rácsok mögött. Ám a sors közbeszólt. A korrupt Pérezt 1993-ban vád alá helyezték, és leváltották. Majd a puccsról állítólag tudó, és azt támogató Rafael Caldera rehabilitálta az összeesküvőket – de nem engedélyezte számukra, hogy újra a fegyveres erők kötelékébe lépjenek. Chávez ezért a politika felé fordult, majd közvetlen stílusának és a dühöngő válságnak köszönhetően 1999. február 2-én felesküdhetett országa szolgálatára.
Az új elnök nem sokat teketóriázott: egyből belevágott, hogy az általa a „huszonegyedik század szocializmusának” nevezett eszmerendszer szerint formálja át hazáját. Ténykedése kezdetben vitán felül sikerrel járt. A mélyszegénységben élők száma drasztikusan csökkent, az alapvető élelmiszerek hatóságilag szabályozott árának hála, egyre többen engedhették meg maguknak, hogy tele legyen a bendőjük, és az egyéb jóléti-egészségügyi programok is kifejtették jótékony hatásukat. Venezuelában az embereknek hosszú idő óta először okuk volt bízni abban, hogy kimásznak a gödörből. Ám a könnyelmű Chávez abban reménykedett, hogy az olaj ára örökkön-örökké elég magasan lesz ahhoz, hogy a hasznot nyakló nélkül szétosztogathassa. Ergo, meg sem kísérelte, hogy megreformálja az egyetlen termék kivitelére épülő gazdaságot, és idővel számos más területen is messze a várakozások alatt teljesített, önös érdekei kielégítéséről nem is szólva. Az egyik első lépése egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása, és a saját hatalmának bebiztosítása volt. Azon túl, hogy jogkörei jelentősen megnőttek, eltörölte azt a szabályt, ami előírta a legmagasabb posztot betöltőknek, hogy ciklusuk leteltével tíz évig várniuk kell, mielőtt újra sorompóba szállhatnának.
Ezt követően az ellenzéki sajtót hajtotta rabigába. A szónoklásra soha rá nem unó Chávez tirádái során név szerint kiemelte az őt legjobban zavaró, a nép kártevőinek bélyegzett zsurnalisztákat, amivel elérte, hogy buzgó, az erőszaktól vezérükért kedvéért soha vissza nem riadó hívei pokollá tegyék az érintettek életét. Majd egy, őt a hatalomból alig két napra elmozdító, 2002-es puccsot ürügynek használva a látszatra sem adva a sajtószabadságot korlátozó rendeletekkel nyomorította meg a lapokat. Végül, fáradozásai torz megkoronázásaként 2004-ben egy, perverz módon az igazságra és a demokráciára hivatkozó cenzúratörvényt fogadtatott el. Eközben a bíróságok sem tétlenkedtek: irreális, ok nélkül kiszabott pénzbírságokkal nehezítették meg az objektív újságok fenntartását.
Ennél is nagyobb gondnak számított azonban, hogy az ex-katonatiszt megannyi problémára semmilyen, vagy rossz válaszokat adott. A totális, a piaci folyamatokat ignoráló központi kontroll és a 2006-tól menetrendszerűvé váló államosítási kampányok velejárójaként a mérséklődő korrupció újra elharapódzott. Az áruhiány a hétköznapok része lett, és a kínzó lakhatási válság sem enyhült. De a legnagyobb csalódást a Venezuelát közel élhetetlenné tévő bűnözési hullám elbaltázott kezelése okozta. Chávez szentül hitte, hogy egy tisztán szociális kérdésről van szó, és ha egyre többen jutnak szerény, ám biztos megélhetéshez, idővel beköszönt az univerzális béke kora.
A gyakorlat viszont rácáfolt az elméletre. A bűnbandák nagymenői nyilvánvalóan többet akartak napi háromszori étkezésnél, ráadásul az elszemtelenedő, gátlástalan hivatalnokok elsikkasztották a felzárkóztatást elősegítő szociális programokra szánt forrásokat. 2003-ban így százezerből alsó hangon negyvennégy venezuelait gyilkoltak meg. Az áldozatok javát vélt-valós vagyonáért, vagy a zsebében lévő pénzért, esetleg a ruháiért lőtték agyon, de a harcban álló szervezetek banditái közül is többen fűbe haraptak. Összehasonlításképpen: ha Magyarországon tombolt volna hasonló mértékben az erőszak, nagyjából 4460 esetben indult volna nyomozás – hogy aztán az esetek túlnyomó többségében egy újabb döglött aktával bővüljön a paksaméták halma. Ám megjegyzendő, hogy a pontos szám megállapíthatatlan, mert a statisztikák gyakran nem számolnak a rendőrség és a félhivatalos igazságosztó halálosztagok okkal-ok nélkül likvidált áldozataival.
Virtuális ellenségek
Chávez rendszere tehát már megrogyott. Bár vitatható tisztaságú választásokon három ízben is újraválasztották, és a 2004-es, lemondatását megcélzó népszavazás is elbukott, a szocialista mintaállam kiépítéséről fantáziáló férfi egy zúgolódó, jövő nélküli, lepukkant nyomortanyát vezetett. A horribilis mértéket öltő, 20-25%-os infláció, az alapvető létszükségleti cikkek hiánya és a rémálomba illő közbiztonság miatt égető szüksége volt bűnbakokra. A legfőbb mumus természetesen az Amerikai Egyesült Államok maradt, de 2008-tól Chávez a videojáték-iparra is ferde szemmel tekintett, ha érdekei úgy kívánták.
Első ízben a Pandemic Studios Mercenaries 2: World in Flames-én háborodott fel hűséges alárendeltjeivel együtt. A gyengécske TPS-ben ugyanis a kegyetlen üzletember, Ramon Solano puccsal átveszi Venezuela irányítását.
Emberei ezért felsőbb sugalmazásra magukból kikelve pszichológiai terror-hadviselésnek bélyegezték a játékot, mondván, hogy az amúgy is az elnök megbuktatásán ügyködő USA a lövöldével akarja megnyerni magának a közvéleményt. A se füle, se farka érvelés nagy ívben fittyet hányt arra, hogy Solano tisztán és világosan a játék negatív főhőse, ráadásul az amerikaiak vezetője, Joyce egy kizárólag az olajjal törődő, érzéketlen gazember, aki iránt közel lehetetlen szimpátiát érezni.
Emellett, ha a játékos nem akarja, akkor egyáltalán nem kötelező az USA szekerét tolnia: a kínaiakkal is kiegyezhet. Ám ez a legkevésbé sem izgatta Chávezt, aki az elképzelt fenyegetés árnyékában újra meg tudta lovagolni a nép amerika-ellenes érzelmeit. Ezután 2009-ben a rá jellemző vehemenciával egy pár hónap alatt keresztülvert törvénnyel egyszerűen betiltatta az összes erőszakos programot, és fegyverre hajazó, hagyományos játékot. Ezzel komoly felhördülést keltett. Hiszen azon túl, hogy az országban ekkoriban sokak egyetlen kikapcsolódása az egyik napról a másikra a tönk szélére juttatott arcade-játéktermek látogatása volt, az is nevetségesen hatott, hogy indokolt esetben hajmeresztő, százhuszonnyolcezer dolláros büntetéssel, vagy három-öt év közötti szabadságvesztéssel sújthatták a szabálysértőket. A férfi 2010-ben sem tudott elszakadni a témától, és propaganda-rádióműsorában, az Aló Presidentében a Playstationt a kapitalisták mérgének nevezte. Egy olyan, szörnyűséges, elme-mételyező szerkezetnek, melynek egyetlen célja, hogy az erőszak, a drogok és az alkohol reklámozásával vágyat ébresszen a fiatalokban a züllött, vérgőzös életforma iránt.
A Maduro-diéta
A tilalom, ahogy azt nem túl nehéz kitalálni, azon túl, hogy fel lehetett rá fűzni egy több tartományra kiterjedő, látványos játék-megsemmisítési akciót, vajmi keveset ért, és más frontokon sem látszott előrelépés. Az olajár esésével a gazdaság gyorsuló ütemben hanyatlott, míg az emberrablások, gyilkosságok és más, kegyetlen bűntettek száma a hivatalos, állami statisztikák szerint is nőtt. De ez semmi sem volt a későbbi szenvedésekhez képest. A daganatokkal küzdő, megrendült egészségű Chávez 2013-as halálát követően utódja, a buszsofőrből előbb az ország egyik legmeghatározóbb politikusává, majd első emberévé avanzsáló Nicolás Maduro Moros látványos inkompetenciája miatt az élet valóságos lidércnyomássá vált a tömegek számára.
A pénzügyekhez jottányit sem konyító, a mai napig hatalomban lévő demagóg regnálása első pillanatától kezdve háborút folytat a magukat hellyel-közzel tartó kereskedőkkel. Gyakran megesik, hogy a hadsereg bevetésével arra kényszeríti őket, hogy „tisztességes áron”, azaz minimális haszonkulccsal, vagy egyenesen veszteséggel adják el portékájukat, és a raktárkészletek lefoglalása sem megy ritkaságszámba. Ez a hozzáállás már önmagában is súlyos gondot jelent. Ám igazolva, hogy a baj nem jár egyedül, idővel a másfél évtizedes, tespedt csodavárás is megbosszulta magát. Tekintve, hogy az erőműveket és az elektromos hálózatot Chávez alatt a takarékosság jegyében hagyták lerohadni, a lakosságnak meg kellett szoknia a mindennapos áramkimaradásokat.
Ezzel párhuzamosan egy, a megtakarításokat szó szerint napok alatt elértéktelenítő hiperinfláció végképp megbénította az ipart: még a vécépapír is eltűnt a boltok kirakatából. Maduro elődje taktikáját alkalmazva a belső bitangok ármánykodásával magyarázta a gondokat, viszont hazafias szónoklatai éléből sokat levont, hogy alkalmasint kocsmában is kínos javaslatokat adva kívánt a nép atyjának szerepében tündökölni, vagy primitív gyűlölködéssel adott nyomatékot szavainak. Baklövései listája külön kötetet érdemelne. A nőknek azt javasolta, hogy az áramtakarékosság jegyében felejtsék el a hajszárítót. Az LGBT-közösséggel szemben alapvetően elfogadó országban észérvekből kifogyva menetrendszerűen válogatott, szexuális identitásukat megkérdőjelező szitkokkal illette riválisait. Végül, az elődje hatalomra jutása előtti időket is meghaladó éhséget a legkönnyebb utat választva nem volt hajlandó tudomásul venni.
Miközben 2016-ban a venezuelaiak háromnegyede nem jutott elég ételhez, és átlagosan az összes állampolgár 8,5 kilót vesztett a súlyából, ő gondosan ügyelt rá, hogy a róla készült hivatalos képeken minél nagyobb hangsúlyt kapjanak a kiadós-ízletes fogások. Továbbá, jópofáskodva azt állította, hogy a „Maduro-étrendnek” csúfolt éhkopp jót tesz a potenciának.
E-sportolók és csaposok
A kilátástalanság természetesen további ezreket lökött a bandák karjaiba, életveszélyessé téve az enélkül is puskaporos hordónak számító, a munkásőrség és a sereg által brutálisan levert tüntetésektől-alvilági leszámolásoktól forrongó városokat. De sokan azok közül, akik nem tudtak, vagy akartak elmenekülni, új utat választva a videojátékok felé fordultak, hogy egy kis időre enyhítsék a vigasztalan hétköznapok nyomását. A Capibara E-sports lelkes tagjai is közéjük tartoznak. A Lionel becenéven futó Leonel Salas által alapított csapatot a férfi elmondása szerint nem az él-esportolóvá válás és a vele járó csillogás hajtja: nekik a League of Legends a túlélésről szól. Elvégre, a játék célt ad nekik, eltereli a gondolataikat, és nem utolsó sorban, távol tartja őket az elkeseredett kamaszokra vadászó, kétes elemektől.
Persze, olyanok is jócskán akadnak, akik névleges-nevetséges, értéktelen papírfecnikben megkapott fizetésük helyett dollárhoz, vagy más, értékes, a feketepiacon is elfogadott valutához akarnak jutni. Javuk nem vállalkozik többre az aranyfarmolásnál, vagy annál, hogy népszerű MOBA-k, MMO-RPG-k és online FPS-ek magas szintű fiókjait adja el a kevésbé ügyeseknek. Ám a Sukeban Games alapírói rendhagyó módon 2016-ban úgy döntöttek, hogy megpróbálják előnyükre fordítani, hogy egy harmadik világbeli, névleg még működő, gyakorlatilag azonban csak formálisan létező, anarchia uralta állam lakói. Az elhatározás szerencsére nem maradt meg a vágyálmok szintjén, és erőfeszítéseiknek hála, megszületett a VA-11 HALL-A: Cyberpunk Bartender Action. Ebben, ahogy az a címből is kitalálható, nem egy bőrkabátos-napszemüveges, örök lázadó hősként, hanem egy furcsa figurákat vonzó kocsma csaposaként tehetjük próbára a képességeinket. A dolgunk az, hogy a társadalom számkivetetteinek történeteit meghallgatva a klienseik szájuk ízének megfelelő koktélokat keverjünk – és eközben ahogy az egy történet-alapú kalandjátéknál illik, egyre többet tudjunk meg a minket körbevevő, vigasztalan világról.
Elmondhatjuk tehát, hogy a rezsim tilalmai, és a horribilis körülmények ellenére, a venezuelai játékosközösség élt, él és élni fog. Reméljük, 2019 az ő évük lesz.
