Játéktermi történetek

Megemlékezés egy régen letűnt korszakról.

Játéktermi történetek

InGen kolléga cikkétolvasgatva eszembe jutott, hogy bár Ázsia egyes területein a mai napig nagy népszerűségnek örvendenek, nálunk lényegében nyom nélkül kihaltak a játéktermek. Ha valaki azt mondta volna nekem boldogult ifikoromban, hogy a konzolok, és azok a zajos, nehezen kezelhető, gyakran lefagyó számítómicsodák kiszorítják a pénzbedobós gépeket, kinevetem.

Gyermek és kamaszkorom java részét játéktermekben töltöttem, bár eleinte nem úgy tűnt, hogy nekem találták ki ezt az egészet. Az egyik első komolyabb élményem, hogy egy masina tíz perc alatt kétszáz forintomtól szabadít meg, miközben szegény nagyapám, aki végignézte a szerencsétlenkedésemet, erőnek erejével igyekszik nem sírni a röhögéstől. Mint később kiderült, a hiba nem bennem volt, hanem a legendásan nehéz Ghosts N’ Goblins játéktermi változatával hozott össze a rossz sorsom.

Később a helyzet jelentősen javult, „karrierem” csúcspontját az jelentette, amikor olyan másfél-két perc körüli eredménnyel végigvittem a SoulCaliburt. Ezt a rekordomat soha senki nem tudta megdönteni a környéken, pedig keményen próbálkoztak vele. Amikor a gép meghibásodott, és a toplista nullázta magát, szabályos idegrohamot kaptam, és a pénztárosnak többször is meg kellett kérnie, hogy higgadjak le.

A legérdekesebb azonban a „kasztrendszer” volt, amiből az, aki csak egyszer-kétszer járt le, aligha vehetett észre bármit is. Ám ha valaki heti három-négy alkalommal ment le, és nem csak tíz-tizenöt percet töltött ott, mindenképpen a részesévé vált. Persze lehet, hogy ez csak az általam látogatott, budapesti játéktermekre volt jellemző.

A „ranglétra” legalját az a meglepően népes csoport jelentette, aminek tagjai képesek voltak egyetlen fillér nélkül, majdnem minden nap órákig ellébecolni az ilyen helyeken, azt nézve, hogyan játszanak a többiek. A legvisszataszítóbb „altípus”, a szerencsére nem túl gyakori, „gombnyomkodó” volt. Az ilyenek valahogy elhitették magukkal, hogy ha megállnak egy gép előtt, és úgy nyomogatják a gombokat, hogy közben nem dobnak be pénzt a masinába, akkor lényegét tekintve játszanak. Az illúzióiba belefeledkező gombnyomogatók igen szórakoztató látványt nyújtottak, egészen addig, ameddig valaki rájuk nem szólt, hogy legyenek kedvesek, adják át a helyüket azoknak, akik tényleg játszanának.

A többség persze beérte azzal, hogy a játékosokat nézte. Ha csöndben tudtak maradni, ezzel nem is volt baj, ám a legfőbb gondot velük kapcsolatban az jelentette, hogy legalább a kétharmaduk életveszélyes fenyegetések hatására sem tudta befogni a száját, és hajlamos volt iszonyatos hülyeségeket mondani, ami egy nehezebb játéknál nagyon zavaró volt. Ha az ember erősködött, hogy hagyják magára, többnyire elkotródtak, és sértődötten puffogva átmentek egy másik játékoshoz.

Utánuk az „alkalmi beugrók” jöttek, akik pénztárcájuk vastagságától függően havonta, vagy hetente egy-két alkalommal játszottak legfeljebb. Az ő esetükben egy igen szűk, de határozott és markáns kisebbséget érdemes megörökíteni az utókornak, akiket hiénáknak neveztem el. A hiénák jellemzően borzasztó játékosok voltak, abból a fajtából, amelyik még a könnyebb pályákon is csak iszonytató anyagi áldozatok árán tudott továbbjutni, így soha nem próbálhatták ki a jóval nehezebb, de élvezetesebb szakaszokat, mert egyszerűen nem volt rá pénzük. Ezért ha meglátták, hogy valaki, aki túljutott a számukra teljesíthetetlen részeken, de már nincs pénze folytatni a játékot, odarohantak, bedobták az érméjüket és átvették a korábbi játékos helyét. A csattanót nem nehéz kitalálni. Mivel az egyszerűbb pályákkal is megszenvedtek, a nehezebbekkel esélyük sem volt, és percek alatt elbukták az összes, nehezen összekuporgatott zsebpénzüket.

A játéktermek hangulatát meghatározó kemény mag két-három tucatnyi emberből állt. Bár nemritkán csak becenévről ismerték egymást, és lényegében semmit sem tudtak a másikról, gyakoriak voltak köztük a kisebb kölcsönügyletek. Az ilyen komaságok tapasztalatom szerint szinte soha sem fejlődtek igazi barátsággá, és alig-alig fordult elő, hogy a játéktermen kívül keresték volna a másik társaságát, kivéve persze, ha már korábban is jó viszonyt ápoltak egymással.

A piramis csúcsán a sztárjátékosok álltak, akik nemritkán úgy kiismerték egy-egy gép működését, hogy egyetlen érmével végig tudták vinni az azokon futó alkotásokat, és a többivel is sokkal ügyesebben játszottak, mint a nagy átlag. Valódi őstehetségek voltak, akiket öröm volt nézni „akció” közben. Ők persze - élvezve a nekik kijutó különleges státuszt - nemritkán valódi showmanként tettek nézőközönségük kedvére. A legextrémebb kunszt, amit valaha is láttam, a House of the Dead 2 egyik főellenségének a kijelzőre való rápillantás nélküli leverése volt, amit leesett állal, és tátott szájjal izgult végig 10-15 ember, de a Crazy Taxi koronázatlan királyai is olyan mutatványokat adtak elő, hogy ha nem a saját két szememmel látom, nem hiszem el őket.

A játéktermi pletykák is sokat adtak a hely varázsához. Ezek utólag belátva teljesen képtelen, légből kapott marhaságok voltak, amiket azonban, ha jól tálalták őket, az ember simán el tudott hinni, főleg ha egyszerre több helyről is hallotta őket. A legpikánsabb azok közül, amik az én fülembe is eljutottak, a Silent Scope „pucér nős”/pornós pletykája volt. Aki nem ismerné a fent nevezett címet: ebben a mesterlövészes játékban, amiben egy „valódi puskával” vadászhatunk a terroristákra, úgy tudunk gyógyulni, hogy ha kiszúrjuk a magukat bikiniben kellető csinibabákat.

Az automata üzembe helyezése után elterjedt a bombabiztos, ellenőrzött forrásból származó hír, hogy ha valaki megtalálja az összes nőt, és végrehajt valami speciális feltételt, ami emlékeim szerint az összes főellenség egy lövéssel való leterítése volt, akkor a játék végén pucér nők lejtenek táncot, vagy szexelnek a főhőssel. Persze az ilyen pletykák mindenhol ott voltak régen, az egyik haverom például az anyja életére is megesküdött, hogy szerinte a Pólusban szellemek járnak, mivel az egész pláza egy temetőre épült. Évekkel később, mélységes megdöbbenésemre bevallotta, hogy csak kitalálta az egészet, alapvetően megrendítve az emberek szavahihetőségébe vetett, mindaddig sziklaszilárd hitemet.

Egy megkerülhetetlen téma akad még, a tarhálásoké. A direkt lejmolás nagyon ritka volt, és soha nem láttam, hogy sikerrel járt volna. Egyesek megpróbálták összehozni a csalások csalását, azaz a gépekre ügyelő, és a pénzt felváltó felnőttek átverését, azzal a szöveggel, hogy a „játék elnyelte a pénzüket”. Ezzel csak annyit értek el, hogy amikor a masinák nagy ritkán tényleg „behúzták” a húsz, ötven vagy százforintosokat, a személyzet a jogos panaszokat is egy „így jártál, hagyjál lógva” kézlegyintéssel intézte el.

Az viszont ha nem is mindennapos, de bevett gyakorlatnak számított, hogy a komolyabb játékosok a körülöttük kialakuló kisebb-nagyobb slepp tagjainak adtak pár érmét, amitől a náluk sokkal fiatalabb srácok szemében valóságos istenséggé nőtték ki magukat. Ezt a pénzt szinte soha nem kérték vissza, ellenben aki egyszer kapott, az egy életre lekötelezetté vált. Az „adósok” szaladtak el pénzt váltani, édességet hozni, sőt, ha arra kérték őket, „házőrzőként” kellett biztosítaniuk, hogy ameddig a „főnök” vécére megy, vagy sétál egyet a plázában, senki se foglalja el a gépet, amivel később majd játszani akar. Ez persze néha vicces jelenetekhez vezetett, főleg amikor 8-9 éves srácok próbálták cérnavékony hangjukon elmagyarázni a kétszer olyan idős, a helyi viszonyokkal nem igazán tisztában lévő alkalmi játékosoknak, hogy ez meg ez a gép foglalt, menjenek egy másikhoz.

Nektek milyen játéktermi élményeitek vannak?

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward