Korunk vígjáték-termése meglátásom szerint eseti-egyedi, üdítő kivételektől eltekintve két fő kategóriába sorolható. Az egyik az üvöltözős-visszakérdezős filmeké. Ezek közös jellemzője, hogy fő poénforrásként a szereplők értelmes kommunikáció helyett teli torokból hülyeségeket kiabálnak, illetve ha valaki megszólal, akkor az egyik társa gyorsan, kérdő hangsúllyal megismétli az elhangzottakat, miközben veszettül hadonászik. Az efféle, a Szeszélyes évszakok „Tahi Tóth László álbajuszban adja a hülyét, ezzel bosszantva Balázs Pétert”-féle jeleneteit minimum Pasolini Dekameronjának szintjére emelő rettenetek további, sajátosan magyar rákfenéje, hogy jellemzően az irodalomtól hatóságilag eltiltott, az általuk látogatott oktatási intézmények iskolaújságért felelős tanárait a kilátástalan, éjsötét depresszió, vagy az alkoholizmus karjaiba kergető fordítók ültetik át őket. Ők pedig, hogy kompenzálják azt, hogy pályájuk csúcsa az ötödikben írt „Mit csináltam a nyári szünetben” címet kapó, hármas fölére értékelt fogalmazás volt, iszonytató, mértéken felül elcseszett hitvány-hamis szlenggel próbálják feldobni a lapos dialógusokat. Meggyőződésem, hogy a pokolban külön katlanuk van, és különösen kegyetlen büntetésnek egymás munkáit kell nézniük, míg világ a világ, plusz két nap.
A másik fő csapásvonalat a koncepció nélküli komédiák jelentik. Történetet legfeljebb nyomokban tartalmaznak, és az a kevés is csupán azt a célt szolgálja, hogy keretbe foglalja a jól-rosszul összefűzött, inkább önálló szkeccsnek, mintsem egy alkotás elemének tekinthető jeleneteket.
Cikkünk tárgya, a Holmes és Watson is ez utóbbi csoportba tartozik. Sztoriról beszélni is fölösleges: Holmes-nak (Will Ferrell) nyomoznia kell, mert különben a szerepet teljesen nyilvánvaló módon egyedül a kedvenc nagyanyja tabasco-szószba mártott szikékkel való élveboncolásának kilátásba helyezése miatt elvállaló Ralph Fiennes által alakított Moriarty professzor megöli Viktória királynőt. A zseniális detektív bele is kezd, hogy felgöngyölítse legújabb ügyét. Ám mivel egyrészt Watson (John C. Reilly) kezdi unni, hogy nem egyenrangú társ, másrészt a viktoriánus korszak lángelméje beleszeret az őt segítő amerikai doktornő, Grace Hart (Rebecca Hall) asszisztensébe (Lauren Lapkus), és ezért tessék-lássék tud csak az esetre koncentrálni, semmi sem megy simán. Ez kiváló táptalajául szolgálhatott volna egy könnyed, romantikus bohóságnak, vagy egy, a barátság erejéről szóló műnek, de az idézőjelet méltán megérdemlő „forgatókönyvet” jegyző, és a direktori munkálatokat is magára vállaló Etan Cohennek vagy fogalma sem volt arról, hogy mit akar, vagy előre megfontolt szándékból tett le az asztalra egy élvezhetetlen, egyéni vonások nélküli katyvaszt.
Egy olyan, elképesztően alacsony nívón tető alá hozott, a szekunder szégyen érzetével eltöltő borzalomról van szó, melyben a maszturbálós vicceket tréfásnak szánt anakronizmusok, és a jelenre való kikacsintások követik, hogy aztán az események minden átmenet nélkül ütöm-vágom burleszkbe csapjanak át. Ám akad itt színtiszta abszurd blődli, paródia, funkció nélküli musicalbetét, pankráció és a jó ég tudja, hogy még mi. A két cimbora előbb darazsakra lövöldözik, majd azt látjuk, hogy Holmes házvezetőnője Einsteinnel és Houdinivel édeshármasozik, hogy aztán a Ghost híres agyagozás-jelenetének egy tortából kiszedett hullával újragondolt változata érlelje meg bennünk azt a konklúziót, hogy jobb lett volna, ha Cohenné annak idején elviszi egy pályaválasztási tanácsadóhoz a gyermekét, izgalmas, a filmezéshez nem köthető karrierlehetőségeket villantva fel előtte . Az egész leginkább a híres-hírhedt Movie 43-ra emlékeztet, de míg az a hangulati egység jegyében végig gusztustalan, itt az összes létező humornem legalján rökönyödhetünk meg.
Egy idő után a lehető legkomolyabban felmerült bennem, hogy velem van a hiba, és egyszerűen nem veszem a lapot, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy távolról sem ez a helyzet. Annak dacára, hogy saccra harmincan ültünk a nézőtéren, a pattogatott kukoricás zacskók zörgésén, valamint egy nyilvánvalóan az év végi vigasságra edző, enyhén pityókás hölgyön kívül semmi jele nem volt annak, hogy uszkve két és fél tucatnyi, eltérő kulturális hátterű, korú és nemű ember néz egy elvileg nevetésre ingerlő filmet. Totális, generációkon, politikai meggyőződésen, világnézeten, és iskolai végzettségen átívelő, ritka szép, egységbe kovácsoló konszenzus alakult ki azt illetően, hogy hiba volt kifizetni a jegy árát. Egy hatvan körüli nagymama azon versengett elemista unokájával, hogy ki tud unottabb arccal meredni a vászonra, egy jó ötvenes házaspár pont annyira várta a vége-főcímet, mint egy, két sorral felettük ülő, a tizennyolcat taposó, turbékoló szerelmespár, és az első óra után a közönség java inkább előszedte a mobilját, hogy a Facebook-on tudassa a rokonaival-cimboráival, hogy megfizette a hülyék vámját.
Összességében tehát, ha volna igazság a Földön, a Holmes és Watson nem hogy az író-rendező, illetve a főszereplők, de még a másodvilágosítók karrierjének is a végét jelentené. Nincs mentség, se magyarázat, enyhítő körülményekről nem is szólva. Ennél még az is tisztességesebb volna, ha a stáb tagjai bandába verődve kocsikat törnének fel, és magányos járókelőket fosztanának ki, mert akkor legalább tisztán-egyértelműen megdolgoznának ebül szerzett pénzükért. Így viszont az aluljáróban rákos gyerekek nevében kunyeráló ál-adománygyűjtő latrok erkölcsi színvonalára süllyedve átverik, sőt, megkárosítják a két ünnep között némi kikapcsolódásra vágyókat. Megkockáztatom: egy harmadosztályú, kapa-gyártósor elől menekülő, félamatőr stand-up komikus többet készül arra, hogy mosolyt próbáljon csalni egy falunapon részeg-érdektelen publikum arcára, mint amennyi energiát ebbe a Slender Man-t pokolbéli trónusáról letaszító, vígjátékként reklámozott ebola-kivonatba öltek. Ezerszer jobban járunk, ha a világmegváltónak bajosan nevezhető, ám pár kellemes pillanatot okvetlenül szerző, 1988-as Sherlock és én, vagy a Sherlock Holmes okosabb bátyjának kalandjai mellett tesszük le a voksunk.
