Himlőminták a fiók mélyén

A fekete himlő volt az első teljes sikerrel felszámolt fertőző betegség a modern egészségügy történetében. Meddig érdemes őrizgetni a vírusmintákat? És hány laborban lehetnek „elfekvő” készletek?

Himlőminták a fiók mélyén

1. oldal

Lassan négy évtized telt el azóta, hogy maradéktalanul sikerült felszámolni az emberiség történetének egyik legpusztítóbb fertőző betegségét. A feketehimlő kórokozóját hivatalosan két laboratóriumnak van engedélye tárolni, minden más mintát réges régen meg kellett volna semmisíteni, ezért is váltott ki óriási megdöbbenést, amikor egy hónappal ezelőtt variolavírust tartalmazó fiolák kerültek elő egy amerikai kormánylaboratórium egyik hűtőkamrájának kipakolásakor.

A Nemzeti Egészségügyi Intézet (NIH) bethesdai létesítményében található hűtőegység az Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerbiztonsági Felügyelet (FDA) használatában áll. A szervezet 1972 óta végez kutatásokat a laborban, és a ritkán használt hűtő átvizsgálására azért került sor, mert az FDA rövidesen saját telephelyére költözteti bethesdai ingóságait. A himlőminták egy kartondobozban lapultak, és bár a fiolákon fel volt tűntetve tartalmuk, létezésükről a laboratóriumban senki sem tudott. Az ügyben hivatalos vizsgálat indult, amely során azt rögtön megállapították, hogy a vírust tartalmazó tárolók sértelenek voltak, vagyis a kórokozó nem jelentett közvetlen veszélyt megtalálóira, illetve a létesítményben dolgozókra.

Az Amerikai Járványügyi Hivatal (CDC) munkatársai azóta részletes vizsgálatoknak vetették alá a fiolák tartalmát, és kiderült, hogy a hatból két minta máig életképes variolavírusokat tartalmazott, vagyis amennyiben a tárolók megsérültek volna, és valaki érintkezésbe kerül azok tartalmával, az himlővel fertőződött volna meg. A fiolák felirata alapján a mintákat 1954-ben tette el valaki, a vírus azonban porított formában is rendkívül stabil, így az önmagában nem okozott különösebb meglepetést, hogy megőrizte fertőzőképességét.

A megtalált fiolák egyike

Az utolsó himlős esetet 1978-ban regisztrálták, és a fertőző betegség sikeres felszámolását hivatalosan 1980-ban jelentették be az illetékesek. A himlő globális felszámolása egy 12 évig tartó intenzív oltási kampány eredménye volt, amelyet azóta is a modern közegészségügy egyik legjelentősebb sikereként tartanak számon. A himlőn kívül eddig egyetlen másik fertőző kórt sikerült teljesen megszüntetni (szakszóval: eradikálni), ez azonban nem az embert súlytotta: a keleti marhavész vírusának kiirtását 2011-ben jelentették be.

A feketehimlő ezzel szemben kizárólag az embert fertőzi meg, és a történeti források tanúsága szerint már időszámításunk előtt 1500 évvel is járványokat okozott. A kórokozó feltehetően egy rágcsálókat is fertőző vírustörzsből alakult ki 16−68 ezer évvel ezelőtt, bár pontos eredete máig nem tisztázott. Az embert fertőző vírusnak két változata van, a veszélyesebb variola major, illetve az enyhébb lefolyású betegséget okozó variola minor. Előbbi 400−1600 éve jelent meg Ázsiában, utóbbi pedig 1400−6300 éve bukkant fel, és elsősorban Nyugat-Afrikában és Amerikában terjedt el.

Bár a betegség az ókorban és a középkorban is időről időre felbukkant, igazi pusztításba a népességszám megnövekedésével és a földrajzi felfedezésekkel kezdett. A 16. századtól kezdve világszerte a vezető halálokok között szerepelt a himlő, amelynek döntő szerepe volt az őslakos amerikai lakosság nagyarányú pusztulásában is. A halálozási arány a variola majorral való fertőzés esetén elérte a 30 százalékot (az amerikai indiánok körében a 80−90 százalékot is), a túlélők pedig gyakran maradandó károsodást szenvedtek a fertőzés után visszamaradó hegek miatt, illetve − Kölcsey Ferenchez hasonlóan − sokan meg is vakultak.

2. oldal

Az első, igazán működőképes védőoltást Edward Jenner brit orvos fejlesztette ki 1796-ban, aki igazolta, hogy az egészséges emberek tehénhimlővel való mesterséges megfertőzése védettséget biztosít a feketehimlővel szemben is. Az alapötlet, vagyis a szándékos fertőzés módszere az ókori Kínából származik. Valamilyen okból a szándékos fertőzés jóval kisebb (alig 2 százalékos) halálozási aránnyal jár, és cserébe egész életre szóló védettséget biztosít. Ha viszont az úgynevezett variolációt tényleges feketehimlő-vírussal végzik, a beoltott beteg gyógyulásáig fertőzőképes marad, így veszélyt jelent a környezetére. A Jenner által használt tehénhimlő vírusa viszont sokkal enyhébb lefolyású betegséget okoz az emberben, így nagyobb biztonsággal használható védőoltásként is.

Indiában már a 18. században is alkalmazták a variolációt

A 19. század első felében átfogó oltási programok indultak be a gyarmatokon, az Egyesült Államokban és Európában is. Ezek eredményeként a 20. század elejére az iparosodott országokból gyakorlatilag teljesen eltűnt a betegség. A világ más részein azonban továbbra is felütötték fejüket a járványok. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint az 1960-as évek első felében évente 10−15 millióan fertőződtek meg himlővel, és közülük 2 millióan haltak bele a betegségbe, túlnyomórészt a Közel-Keleten, Dél-Ázsiában és Afrika területén.

Ahogy Donal Henderson, a himlő globális felszámolásának érdekében kezdeményezett kampány amerikai vezetője elmondta, az időzítés rendkívül szerencsés volt. A legsúlyosabban érintett országok többségében viszonylagos stabilitás uralkodott, az Egyesült Államok és a Szovjetunió pedig − ideiglenesen félretéve ellentéteiket − összesen 180 millió dózis oltóanyagot adományozott a célra, illetve más fejlett országokkal együttesen anyagilag és szakképzett egészségügyi személyzettel is hozzájárult a projekt sikeréhez. Orvosok és ápolók ezrei indultak útnak a világ legfejletlenebb régióba, hogy a himlő sújtotta településeken elkülönítsék a fertőzötteket és beoltsák a lakosság többi részét.

Minden idők legnagyobb oltási kampányára persze az önzetlen megfontolásokon túl főként azért került sor, mert a himlőt saját területükön korábban sikerrel felszámoló iparosodott országok vezetői egyre jobban aggódtak amiatt, hogy a világ betegség által érintett régióiból érkező utazók újra behurcolják a kórokozót, és járványt robbantanak ki. Mint több példa is mutatja, ez a félelem egyáltalán nem volt alaptalan.

Oltásra várók Nyugat-Afrikában

Az Egyesült Államok a 20. század középső harmadában évente egymillió dollárt költött az új generációk beoltására, illetve határainak egészségügyi felügyeletére. 1947-ben egy Mexikóból visszatérő amerikai állampolgárról derült ki, hogy fertőzött, ő később bele is halt a betegségbe. Az eset következményeként New York városában 6 millió embert oltottak be gyors ütemben az egészségügyi hatóságok munkatársai. 1961-ben egy pakisztáni turista robbantott ki egy kisebb járvány Nagy-Britanniában, amelynek megállításához 5,5 millió embert kellett beoltani.

Az utolsó európai himlőjárványra 1972-ben Jugoszláviában került sor: egy Mekkát megjárt zarándok hurcolta be a vírust Koszovóba, ahonnan az egyik elsőként megfertőzött beteget még a diagnózis felállítása előtt egészen Belgrádig szállították. A másfél hónapig tartó járványban összesen közel 200-an betegedtek meg, és 35-en veszették életüket. A betegség terjedését szigorú, az egész országra kiterjedő karanténokkal sikerült megfékezni, és ezzel párhuzamosan gyakorlatilag a teljes lakosságot beoltották feketehimlő ellen – ez mintegy 20 millió embert jelentett. A WHO helyszínre érkező illetékesei szerint Jugoszlávia kitűnően vizsgázott a krízis idején, ugyanakkor az eset megmutatta, hogy egy hasonló járvány milyen súlyos következményekkel járhat az ország gazdasági és pénzügyi helyzetére is.

3. oldal

A himlőmentesség igazolására minden érintett országnak bizonyítania kellett a WHO szakértői előtt, hogy két éve nem regisztráltak himlős esetet saját területükön, és hogy megfelelő infrastruktúra áll a rendelkezésre az esetleges megbetegedések nyomon követésére. Az 1968-ban megkezdődött globális oltási kampány eredményeként 1979 októberében az utolsó hátralevő országot, Szomáliát is himlőmentesnek nyilvánították. 1980. május 8-án Genfben ünnepélyes keretek közt jelentették be a feketehimlő teljes felszámolását.

A kór utolsó halálos áldozata azonban nem Szomáliából került ki, és ennek az esetnek a története kitűnően mutatja, hogy a variolavírus csaknem teljes kiirtása közel sem jelentett egyet a veszélyek végével. Az utolsó áldozat ugyanis egy 40 éves brit fotográfus volt, akinek a Birminghami Orvosi Egyetem egyik laborja fölött volt az irodája. A labor munkatársai virulens himlőmintákkal kísérleteztek, a szellőzőrendszer hibája miatt azonban a vírusok feljutottak a fölöttük található helyiségbe, és megfertőzték az ott dolgozó férfit.

A kameruni gyerekek mutatják fel a védőoltás megkapásáról szóló igazolásukat

Az eset után a WHO vezetői úgy döntöttek, hogy elrendelik a létező vírusminták megsemmisítését, és azokat ezentúl csak két speciális, magas biztonsági szintű labor tárolhatja: a CDC atlantai laborja, illetve egy szovjet intézmény. Az amerikaiak 229, a szovjetek 120 vírustörzset tartottak meg, és ezt követően minden himlővel kapcsolatos kutatáshoz a WHO beleegyezését kellett kérni. Az azóta végzett kutatások többek közt a vírus genetikai elemzésére, különféle vírusölő szerek és vakcinák kikísérletezésére, illetve állati himlőmegbetegedésekkel való összehasonlító vizsgálatokra irányultak.

Miután 1986-ig nem bukkant fel újabb himlős megbetegedés a világon, a WHO döntéshozó testülete elhatározta, hogy kezdeményezi az említett két laborban tárolt vírusminták megsemmisítését. Az ötlet jelentős ellenállásba ütközött a kutatók részéről, akik azt mondták, hogy még korántsem fejezték be a kórokozóval kapcsolatos vizsgálatokat. A járványokkal utoljára sújtott nemzetek viszont támogatták volna a lépést, és szívük szerint végső búcsút intettek volna a variolavírusnak.

Végül a kutatók véleménye győzedelmeskedett a vitában, és pár évvel később már más köntösben, potenciális biológiai fegyverként tért vissza himlő a világba. Brit és amerikai hírszerzői körökben egy átfogó szovjet biológiai hadviselési programról suttogtak, amelyben állítólagosan a himlő is az arzenál részét képezte. Senki sem tudta, mennyire lehet megbízni a szovjetek ígéreteiben a minták megsemmisítését illetően, illetve az sem volt biztosra vehető, hogy a hivatalosan általuk őrzött, először Moszkvában, majd a szibériai Novoszibirszkben tartott vírustörzsek mennyire is vannak biztonságban.

Az öbölháborút követően aztán kiderült, hogy nem csak az orosz biológiai fegyverektől kell tartani, hiszen a még a 20. században is súlyos himlőjárványokkal sújtott Irak is saját biológiai arzenálját építgeti. A potenciális veszély nyomán új lendületet kaptak a himlőkutatások is, és 1999-től több közös, orosz–amerikai projekt indult útjára a vírus alaposabb megismerése érdekében. A himlő, mint terroristák által bevethető biológiai fegyver veszélye annyira valóságosnak tűnt a 2001. szeptember 11-ei terrortámadások, illetve a lépfenés levélküldemények szenátusi képviselők irodáiba való szétküldése után, hogy 2002 végétől kezdve összesen egymillió amerikai katonát, kormányalkalmazottat, egészségügyi dolgozót, rendőrt és tűzoltót oltottak be a betegség ellen. További 10 millió önkéntes számára szintén hozzáférhetővé tették a vakcinát, a mellékhatások (kiütések, láz, szívproblémák) hallatán azonban a többség úgy döntött, hogy mégsem adatja be magának a szert. 2003 márciusáig összesen további 30 ezer amerikai kapta meg az oltást.

A himlő felszámolására indított globális program három amerikai vezetője: J. Donald Millar (1966−1970), William H. Foege (1970−1973), J. Michael Lane (1973−1981)

4. oldal

A cikk elején említett eset kapcsán az Egyesült Államokban biztosan, és remélhetőleg a világ más országaiban is „nagytakarításba” kezdenek a fertőző ágensekkel dolgozó laborok munkatársai. A feltételezett biológiai fegyvereken túl ugyanis valószínűleg számos régi hűtő rejthet olyan himlőmintákat, amelyeket nem rossz szándékkal rejtettek el, hanem egyszerűen mindenki megfeledkezett róluk. Ahogy az egyik szakértő az esettel kapcsolatban megjegyezte: az ötvenes években, amikor a bethesdai mintákat elrakták, még egészen mások voltak a biztonsági előírások és a leltározási rendszer is, így a hasonló dobozoknak könnyen nyomuk veszhetett.

Himlőkutatás a novoszibirszki Vector biolaborban

A történettel kapcsolatban azonban ismét felmerül a kérdés, hogy az ismert és legálisan tárolt mintákat mennyi ideig érdemes még őrizgetni, és mikor érünk el arra a pontra, amikor ezek puszta léte nagyobb kockázatot jelent, mint ami a kutatásukból adódó előnyök kapcsán megérné. A szakértők egy része szerint már elértük ezt a pontot, és érveik hallatán az ember hajlamos egyetérteni velük. Amikor 1986-ban a WHO először javasolta a minták megsemmisítését, a fertőző betegségekkel kapcsolatos tudásunk még valóban nem volt kielégítőnek nevezhető. Azóta azonban eltelt 28 év, és az orvostudomány és a genetika területén tett óriási előrelépéseken túl az ilyen betegségekkel kapcsolatos kutatások jellege is megváltozott. A szakértők immár nem elsősorban egy-egy konkrét kórokozó hatásait vizsgálják, hanem egyes betegségtípusok, például a feketehimlőhöz hasonló orthopox, azaz csak az emberre ható vírusok általános molekuláris és sejtszintű folyamatait kutatják.

Egy 2013-as WHO-jelentés ezzel kapcsolatban kiemeli, hogy a himlőhöz hasonló betegségek kutatásához immár semmi szükség az élő vírustörzsekre. Közegészségügyi indokai sem lehetnek a minták megőrzésének, hiszen egy nem létező betegséggel kapcsolatban nem sok értelme van újfajta diagnosztikai tesztekkel, állatmodellekkel vagy oltóanyagokkal kísérletezni. Az eltérő vírustörzsek DNS-ének szekvenálása ráadásul arra derített fényt, hogy a variolavírus változatai alig térnek el egymástól, semmi értelme tehát ennyiféle mintát tárolni belőle, vagy a hátralevő törzseket genetikai állományát szekvenálni.

Ennek ellenére 2014 májusában ismét úgy döntöttek a WHO szakértői, hogy elhalasztják a minták megsemmisítését, nem mindenki ért ugyanis egyet az előzőekben felsorolt érvekkel. A történetet bonyolítja, hogy az elmúlt hetek amerikai történései jelentősen megingatták a közvélemény bizalmát az elviekben szuperbiztonságos laboratóriumok tényleges megbízhatóságában. A CDC atlantai laborjában egyes beszámolók szerint egymást követik az áramkimaradások és a technikai meghibásodások, ráadásul a közelmúltban több súlyos emberi mulasztásra is fény derült.

A himlőminták felfedezésével közel egy időben került nyilvánosságra, hogy a járványügyi hatóság egyik munkatársa nem sokkal korábban véletlenül H5N1-gyel kevert madárinfluenza-mintákat továbbított a mezőgazdasági minisztérium egyik baromfikutató laborjába, ahol a szakértők azt hitték, hogy egy viszonylag ártalmatlan vírusváltozatról van szó, és beadták azt a kísérleti állatoknak. A másik nagy port felkavaró incidens során a CDC egyik magas biztonsági szintű laborjából egy alacsonyabb szintű intéménybe postáztak lépfene-mintákat, a kiküldés előtt azonban nem gondoskodtak arról, hogy a baktériumokat garantáltan elöljék. A másik intézményben viszont abban a hitben kezdtek munkába a lépfenével a szakértők, hogy inaktív kórokozókkal van dolguk. Jelenleg úgy tűnik, hogy egyik esetnek sem lettek komolyabb következményei, vagyis senki nem fertőződött meg, a bizalom azonban jelentősen megingott az érintett intézményekkel szemben.

A himlőmintákat tároló laboratóriumok a legmagasabb szintű biztonsággal rendelkeznek, ugyanakkor egyrészt emberek dolgoznak bennük, másrészt a minták megfelelő tárolásához komoly műszaki háttér szükséges. Az emberek akarva-akaratlanul hibáznak, a berendezések pedig időnként szükségszerűen elromlanak. Erősen kérdéses tehát, hogy megéri-e a laborból való kiszabadulást kockáztatni a himlő kórokozójával, különösen abban az időszakban, amikor az emberi populáció természetes védettsége az oltások megszüntetése és a betegséggel való érintkezés hiánya miatt évszázadok óta a legalacsonyabb szinten van a kórokozóval szemben.

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward