Extinction - Antivicc a javából

Ismerős alaphelyzet, monoton játékmenet és megannyi átgondolatlan elem, mindez hatvan dollárért. Andy Kaufman él, jól van és a jelek szerint videojátékot fejleszt.

Extinction - Antivicc a javából

1. oldal

Bár a sokak által a mai napig kétségbe vont hivatalos adatok szerint mindössze harmincöt évet élt, Andy Kaufman örökre beírta magát a humor aranykönyvébe. Az anti-komédia királya ugyanis látszólag rövid, de annál tartalmasabb pályája során bizarrabbnál bizarrabb műsorokkal borzolta a kedélyeket. A nemek közti pankráció bajnokaként nőket küldött a padlóra, megesett, hogy a műsorára jegyet vevő, kikapcsolódásra vágyó közönséget azzal hergelte, hogy nem, hogy mosolyt nem csalt az arcukra, de egyenesen tudatos provokációként magvas irodalmi műveket olvasott fel nekik. Ráadásul partnerével és bizalmasával, Bob Zmudával együtt megalkották az udvarias, ám egyedi vonások nélküli bárzongoristák antitézisét, a repedtfazék-hangú, nagypofájú, ellenszenves Tony Cliftont.

Kaufman legjobban sikerült, csattanó nélküli tréfája azonban saját, papíron tüdőrák miatti, állítólagos halála. Hiszen cimborája közreműködésével elérte, hogy évtizedekig tartó vita kerekedjen abból, hogy valóban eltávozott-e, vagy csak egy soha meg nem ismételhető hatású poén kedvéért mondott le a sztárságról. Ezért, rendhagyó módon rajongók ezrei vallják meggyőződéssel, hogy a nagy nem-nevettető igazából békében él, távol a világ zajától és reggelente úgy kel fel, hogy teljesítményét a saját kategóriáján belül soha senki sem fogja tudni még megközelíteni sem.

A teóriát könnyű hagymázas badarságnak tekinteni, ám időnként olyan bizonyítékok érkeznek, melyek alapján még a legszkeptikusabb tényvadászok is meginognak. A kétkedésre okot adó jelek legfrissebbike az Iron Galaxy stúdió Extinction című hack and slash-e. Elvégre, józan ember nyilvánvaló módon nem kínálhat egy repetitív, pár óra alatt monotóniába fulladó, fapados, ráadásul finoman fogalmazva is ismerős alapötletű játékot hatvan dollárért. Ergo, összesen két logikus következtetés marad. Jelesül, hogy vagy egy nagyívű, a túlárazott vackok vásárlása után jelentkező szégyent és kognitív disszonanciát vizsgáló társadalmi kísérletbe futottunk bele, vagy, ami jóval valószínűbb, hogy a rejtőzködő performanszművész pályát változtatva egy új területen próbál befutni.

2. oldal

Azt, hogy egy gondosan-tudatosan megkomponált, a maga nemében műremeknek számító címről beszélhetünk, már a történet is megerősíti, mert még a japán animációs filmeket és képregényeket felületesen ismerők számára is tisztán látható, hogy az egyáltalán nem titkolt ihletforrás az Attack on Titan franchise volt. Elvégre, miközben itt akadnak kisebb, sakáloknak nevezett kreatúrák, a minden jellegzetesség nélküli, hosszában kettévágott macesz-laposságú fantasy-birodalom fő problémáját nem ők, hanem a negyvenöt méter magas ogrék jelentik.

A borzasztó, ökölcsapásaikkal komplett épületeket a földdel egyenlővé tevő, az embereket pedig oda se figyelve eltaposó teremtmények és kegyetlen csatlósaik ugyanis nem hódítani akarnak. Egyetlen, következetesen végigvitt céljuk az emberiség kiirtása és helyzetük nagyban megkönnyíti, hogy a középkori fejlettségi szinten lévő vidéken a többség legfeljebb haragos ökölrázással tudja kifejezni gyűlöletét, vagy, hogy felfalása előtt dafke-richtig alapon meghempergőzik a disznóól húsának kellemetlen bukét adó sarában.

Sablonfölde emiatt egy hősért kiált, és a leginkább egy alternatív rockbanda főállásban baristaként dolgozó, macskás mémek és Tarantino-idézetek segítségével kommunikáló frontemberére hajazó Avil személyében meg is kapja azt. Emberünk, annak dacára, hogy a külseje alapján lehetetlen elnyomni a késztetést, hogy egy egzotikus kávé, vagy teakülönlegességet rendeljünk tőle, kiválóan képzett katona, aki alkimista társával, Xandrával együtt a bestiák elleni harcnak szentelte az életét. A felütés tehát Kaufman sajátos humorérzékét illusztrálandó, nem hogy nem eredeti, de teljesen egyértelműen szemérmetlenül nyíltan kölcsönzött.

Galéria megnyitása

Ráadásul az a bámulatra méltó húzás is megerősíti az alkotó személyét, hogy egy ezerszer látott, unalmas, közhely-királyságot kell megvédenünk, melynek lakóival pont annyira lehet érzelmi kötődést kialakítani, mint egy nejlonszatyorral. Míg a történetet látszólag valaki olyan írta, aki egy "Mit csináltam a hétvégén" jellegű fogalmazást sem tudna összehozni úgy, hogy garantáltan megkapja rá a kettest. Ezért vontatott, de cserébe unalmas párbeszédeket ásítozhatunk végig a se füle, se farka alibi-sztori során – ami ékesen árulkodik arról, hogy a nemrég elhunyt Milos Forman által halhatatlanná tett férfi a fejlesztőcsapat tagja. Hiszen csakis neki juthatott eszébe, hogy egy, a világ megmentése körül forgó játékban nem hogy katarzist ne okozzon, ha segítünk húsz-harminc főnek abban hogy ne kelljen első kézből információkat szerezniük az óriások bélrendszerének sajátosságaitól, de egyenesen pont annyira izgasson minket az egész, mint egy kukába került papír zsebkendő távlati sorsa.

Azaz, a procedúra leginkább Merle regényének, a Mesterségem a halálnak egyfajta sajátos kikarikírozásához hasonlítható. Mert míg ott a Rudolf Höß-ről mintázott aktakukac-szörnyeteg, a lelketlen Rudolf Lang egyszerű technikai kérdésnek tekinti a népirtást és egy percig sem foglalkozik annak morális vonulatával, itt úgy válunk egy, a nép ajkán évszázadokig élő hérosszá, hogy istenigazából a legkisebb mértékben sem törődünk azzal, hogy ki él és ki hal meg. Kényszer-bajnokként hajtjuk végre legendákká nemesedő tetteinket, mivel ez a feladatunk és kész.

3. oldal

A narratíva így vitán felül magán viseli Kaufman kézjegyét és ez a játékmenetre is igaz. Mivel bár elvileg egy hallatlanul izgalmas, a megmaradásért folytatott harc ütközeteiben veszünk részt és minden másodperc számít, gyakorlatilag az Extinction-t kizárólag kisebb dózisokban, vagy állva érdemes kipróbálni, mert különben a monotónia miatt esélyesen elnyom minket az álom.

Ám annyival tartozunk a tényeknek, hogy elismerjük, hogy az első óra alatt szinte lehetetlen nem tapsikolva lelkesedni az alkotásért. Itt a világvége, házak dőlnek össze, emberek vesznek oda, tombol a káosz, tort ül az erőszak, miközben mi mászáshoz-megragadáshoz nélkülözhetetlen ostorunkkal elérhetetlennek hitt helyekre mászva, nikkelbolhaként ide-oda vetődve, próbáljuk menteni a menthetőt. Ugyanis, ha túl lassúak vagyunk és a város állapotát jelző százalék eléri a nullát, akkor kezdhetjük előröl az adott, egyes esetekben bizonyos mértékig véletlenszerű elemekből álló missziót. A koronát az egészre azonban a böhöm ogrék teszik fel. A tohonya, de józan ésszel felfoghatatlan erejű szörnyetegek szívósság terén is felettünk állnak, mivel hiába metéljük le a lábukat, vagy a karjukat, képesek regenerálódni, és ha tehetik, rommá kaszabolva is megpróbálnak kilapítani minket - ám végleg megölni nem tudnak, mert az aktuális szekció elején térünk magunkhoz. Ráadásul, hogy az amúgy sem egyszerű szituáció még komplikáltabb legyen, a gigászok érzékeny részeit gyakran páncél fedi, és valamennyi vért-típusnak meg van a maga kunsztja.

Galéria megnyitása

A fa kar, vagy bokavédőkre és sisakokra elég, ha egyszer csapunk le rúna-támadásnak nevezett praktikánkkal. Az aranyból és vasból készülteket ellenben már erős ütésekkel leszedhető lakatok fogják össze. Míg a csontból készültek sérthetetlenek, ameddig a rajtuk lévő koponya lángol és tüskékkel ékesítettek sebeznek minket, ha hozzájuk érünk. Amennyiben pedig különösen nagy pechünk van, akkor nemezisünk messziről kiszúrható, fényes, kettétörhetetlen acéllal óvja magát, vagy egy speciális, fekete materiából kovácsolt védőfelszerelést visel, melyet egyedül ő maga verhet szét. Tekintve, hogy a többség két-három eltérő tulajdonságokkal bíró csoportból kikerülő készséget visel, létfontosságú, hogy felmérjük a gyenge pontjaikat. Ahhoz, hogy végleg megölve őket elválaszthassuk a fejüket a törzsüktől, fel kell töltenünk a rúna-energiánkat. Ennek legegyszerűbb módja a vértezetek megsemmisítése és a végtagok csonkolása, de az ártatlanok életének megóvása, vagy a sakálok likvidálása is növeli az erőszintünk.

Ám sajnos hetven-nyolcvan perc elteltével a kezdeti lendület kifullad és azon kapjuk magunk, hogy újfent a már látott típusfeladatokat oldjuk meg, csupán ezúttal kevesebb a fa és több a szikla. Civil-abajgatás, óriásvadászat, épületek megvédelmezése – ennyiből áll a hamar ellaposodó kínálat. Ergo, bárhogy is nézzük, a gyenge tálalás, illetve a repetitív kihívások hidegvérrel legyilkolják az atmoszférát, és legfeljebb másfél óra után viaskodni kezdünk a kómával, hogy aztán egyedül az ezredszerre is vérforraló hülyeségeknek köszönhetően ne koppanjon a fejünk az asztalon, vagy a padlón. Hiszen biztosra vehetjük, hogy a gyalázatos kamerakezelés megemeli a vérnyomásunk, de a sakálok is megugrasztják a pulzusunk, mert ezekhez az észveszejtően ostoba kreatúrákhoz képest az Iszlám Állam öngyilkos fanatikusai anarchiába hajlóan individualista bohémek. Elképesztő, megdöbbentő-sokkoló látvány, ahogy fittyet hánynak arra, hogy épp felszecskázzuk a tőlük két lépésre állókat és egyedül arra fókuszálnak, hogy kibelezzék a kocsonyaként remegő, semmiféle ellenállást nem tanúsító városlakókat. A célzási rendszer is megér egy misét, mivel a repülő bestiák megjelenése után Avil előszeretettel fogja be a szárnyas dögöket a sisakokon és nyakvédőkön lévő lakatok, vagy a jókora fák helyett.

Galéria megnyitása

A nehézség java ezért nem abból ered, hogy ravasz, taktikusan küzdő ferteklmeket kell precíz terv szerint a másvilágra küldenünk, hanem, hogy csapásaink sokszor nem az eredetileg kinézett ocsmányságot találják el. Illetőleg, ha nem tudjuk egységnyi idő alatt elégszer lenyomni a támadás-gombot, akkor a saját sorsukkal mit sem törődő fertelmek túl sok ártatlant tépnek szét. Emellett az sem könnyíti meg a dolgunk, dolgunk, hogy hébe-hóba a kampány során is használt randomgenerátor lidércnyomásba illő, teljesíthetetlen pályákkal kínoz minket - igaz, az is megeshet, hogy egy húsz-harminc másodperc alatt abszolválható szakaszt fogunk ki. Ezek után az, hogy a tapasztalati pontok okos elköltésére építő képzettségrendszer kilencven százaléka mit sem érő, továbbá a túlélésre és véletlenszerű küldetésekre építő extra módok semmi olyat nem nyújtanak ami miatt érdemes lenne rájuk két és fél sornál többet szánnunk, már nem oszt, nem szoroz.

4. oldal

Összességében tehát, ha mást nem is, Andy Kaufman elszántságát okvetlenül megirigyelhetjük, mert egy kevésbé vakmerő ember aligha vette volna magának a bátorságot, hogy egy AAA-kategóriás program áráért merjen piacra dobni egy alsó polcos budget-címet.

Galéria megnyitása

A poén ezért, ha kedveljük az efféle humort, garantáltan megnevettet minket és áldani fogjuk a halálát megrendező anti-komikus nevét. Ellenben, ha nem szeretjük az ilyen mókát, vagy kacagás helyett inkább játszani akarunk, akkor a hasonló áron kínált, de lényegesen nívósabb Attack On Titan-játékok mellett érdemes letenni a voksunkat, erre a kissé túlságosan is réteg-tréfára pedig csak akkor csapjunk le, ha tíz euróért adják.

Galéria megnyitása

Galéria megnyitása

Galéria megnyitása grid_on

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward