Edmond Albius és a vanília

A vaníliaipar újkori kibontakozása egy 12 éves rabszolgafiúnak köszönhető, aki megoldotta azt a botanikai problémát, amely kora legnagyobb szakértőin is kifogott.

Edmond Albius és a vanília

1. oldal

A vaníliaipar újkori kibontakozását egy 12 éves rabszolgafiúnak köszönhetjük, aki az 1841-ben évek elején megoldotta azt a botanikai problémát, amely kora legnagyobb növénytani szakértőin is kifogott. Ami még érdekesebb, Edmond Albius neve alacsony társadalmi státusza, és a felfedezésével kapcsolatos hitetlenkedés ellenére is megőrződött az utókor számára, nem utolsó sorban egykori tulajdonosának, Ferréol Bellier-Beaumont-nak köszönhetően. Következzen tehát az ő történetük.

A kosborfélék családjába tartozó vanília futónövény, amely más növényekre magasan felkúszva érzi a legjobban magát. Toktermését, vagyis a vaníliarudat már aztékok is fűszerként használták, egyebek mellett a kakaó édesítésére. A Mexikóban őshonos növényt a spanyol felfedezők ismertették meg Európa lakosságával, és a csokoládéval kevert vanília nagyon hamar óriási népszerűségre tett szert az az arisztokrácia körében, amelynek tagjai meg tudták fizetni a drága finomságot. A források szerint Ausztriai Anna, XIII. Lajos francia király felesége forró csokoládéját ízesített vaníliával, Madame de Pompadour, XV. Lajos első számú szeretője pedig leveseit tette különlegessé a fűszerrel.

A vanília azonban nem csak különleges íze miatt volt keresett termék. II. Fülöp spanyol király orvosa, Francisco Hernandez valóságos csodaszernek tartotta a fűszert, amely megnyugtatja a gyomrot, jó a mérgeskígyók harapására, mérsékli a bélgázok termelődését és a vizeletürítéssel kapcsolatos problémákra is megoldást jelent. Ezen kívül kitűnő szexuális ajzószer is, Bezaar Zimmerman német orvos például 1762-es könyvében arról számolt be, hogy nem kevesebb mint 342 impotens férfit és legalább ennyi nőt kúrált ki vaníliatartalmú italokkal szexuális problémáikból, és páciensei a kezelést követően egytől egyig kiváló szeretőkké váltak.

Ennek fényében nem csoda, hogy a vanília iránti kereslet óriási volt. A 18. század végére a mexikói vanília a saját súlyát érte ezüstben. Ahogy egyre növekedett a piaci igény, felmerült a kérdés, hogy lehetséges-e a vaníliát máshol is termeszteni. A Mexikóból visszahozott növényeket Párizs és London füvészkertjeiben, és Kelet-Indiában ültették el, annak reményében, hogy rövidesen óriási ültetvények szolgálhatják ki Európa és Ázsia lakosságát.

A növény azonban a kísérletezők nagy bánatára Dél-Amerikán kívül nem hozott termést. A virágok rendben megjelentek rajta, egy nap elteltével azonban összecsukódtak és lehullottak. Termés hiányában pedig nem volt mit eladni, így a szakértők lázas kutatásba kezdtek, hogy megoldják az óriási haszonnal kecsegtető üzletet meghiúsítani látszó problémát. A 18. század végén mindenki, aki a növények élettanában egy kicsit is jártas volt, tisztában volt azzal, hogy a beporzáshoz egyes fajoknak aktív külső segítségre, a vanília esetében például egy mexikói méhre van szükségük.

A probléma gyökerére tehát hamar rájöttek a kutatók, azt viszont senki sem tudta, hogy az említett méhfaj pontosan mit is művel a virágokkal, amelyeken még a szaporodáshoz szükséges szerveket sem sikerült egyértelműen azonosítani. A kutatók és a nagyreményű ültetvénytulajdonosok évtizedekig hiába próbálkoztak a vanília beporzásával, valami megakadályozta a sikert.

Ezen ültetvényesek egyike volt Ferréol Bellier-Beaumont, aki az Indiai-óceánon található Réunion szigetén élt. Sok más társához hasonlóan Bellier-Beaumont is kézhez kapott a francia kormánytól néhány vanília palántát. Ezeket elültette, majd évekig hiába várta a csodát. A növények végül egy kivételével sorra elpusztultak. Az egyetlen megmaradt példány 22 éves volt, amikor 1841-ben Bellier-Beaumont és Edmond nevű ifjú afrikai rabszolgája egy reggeli séta során felfedezték, hogy a növényen két toktermést jelent meg. A meglepetés még nagyobb volt, amikor Edmond bevallotta, hogy ő felel a termések kifejlődéséért, mivel saját kezűleg porozta be a növényt.

Bellier-Beaumont először egy szavát sem hitte el. Pár hónappal korábban ugyan valóban megmutatta Edmondnak, hogyan kell „a hím és a női részek összeházasítása révén” manuálisan beporozni a görögdinnyét, de ugyanez a módszer a vaníliánál soha senkinek nem működött. Edmond azonban erre elmondta, hogy a görögdinnyés lecke után addig nézegette és tapogatta a vanília virágját, amíg rátalált annak pollentermelő részére, majd a bibét is azonosította, amelyet be kell porozni. A rabszolga legnagyobb felfedezése az volt, hogy rájött, a porzókat és a termőt egy kis fedő választja el egymástól, amelyet egy megfelelő eszközzel fel kell emelni, és így lehet beporozni a bibét.

A fiatal fiú által felfedezett, rosztellumnaknevezett elválasztó rész a termőlevelek egyikének csőrszerű meghosszabbodásával jön létre a kosborfélék egy részében, és célja vélhetően az önbeporzás megakadályozása. Bellier-Beaumont Edmond magyarázatát hallva megkérdezte, hogy képes lenne-e megismételni a beporzást. Edmond másodszor is sikerrel járt. Ez pedig óriási hírnek számított, így Bellier-Beaumont rögtön tollat ragadott, és levelet írt ültetvényes társainak, amelyben kifejtette, hogyan oldotta meg Edmond a vanília beporzásának problémáját. Ezt követően ültetvényről ültetvényre küldte rabszolgáját, hogy tanítsa meg az ott dolgozóknak, hogyan tudják megtermékenyíteni a virágokat.

2. oldal

A vaníliaipar pedig rövidesen szintén virágzásnak indult az Indiai-óceánon. 1841-ben Réunion egyáltalán nem exportált vaníliát, 1848-ban viszont már 50 kilogrammot szállítottak Franciaországba, ami 1858-ra 2 tonnára, 1867-re 20 tonnára, 1898-ra pedig 200 tonnára duzzadt. A századfordulóra Réunion szigete vált a világ legjelentősebb vaníliatermesztő területévé, elvéve Mexikó korábbi, sokáig megkérdőjelezhetetlennek hitt elsőségét.

A vaníliaültetvényesek óriási vagyonokra tettek szert. De mi lett a mindezt lehetővé tevő rabszolgával? Gazdája jutalmul felszabadította és utónevet is adott neki, az újdonsült Edmond Albius azonban anyagi ellenszolgáltatásban nem részesült. Hiába írt Bellier-Beaumont a sziget kormányzójának, hogy a vaníliaipar létrejöttében betöltött szerepéért biztosítson rendszeres járadékot Edmondnak, a levélre sosem érkezett válasz.

Edmond végül egykori gazdáját hátrahagyva a városba költözött, ahol sorsa negatív fordulatot vett. Rossz társaságba keveredett, egy ékszerlopási ügy kapcsán letartóztatták, és 5 év börtönre ítélték. Bellier-Beaumont nem akarta annyiban hagyni a dolgot, és ismét a kormányzóhoz fordult. Azt kérte, hogy vitathatatlan érdemei elismeréseként engedjék szabadon a még mindig nagyon fiatal fiút, aki nélkül Réunion nem tartana ott, ahová az utóbbi években eljutott. Külön érdekesség, hogy a kormányzónak írott levelében úgy fogalmazott az ültetvényes, hogy a helyi vaníliaipar létrejötte kizárólagosan Edmondnak köszönhető, vagyis Bellier-Beaumont a korban szokatlan módon teljes egészében egykori rabszolgájának tulajdonította a vanília beporzásának felfedezését, és nem követelte magának az érdemet.

Edmondot végül szabadon bocsátották, rövidesen azonban újabb fordulatot vett a történet. Egy párizsi botanikus, Jean Michel Claude Richard az 1860-as években azzal állt elő, hogy ő jött rá, hogyan kell beporozni a vaníliát, nem pedig egy képzetlen rabszolgafiú. A szakértő azt állította, hogy párizsi laborjában sikerrel megtermékenyítette a növényt, majd amikor 1838-ban Réunionra utazott, ott megmutatta néhány ültetvényesnek, hogyan kell végrehajtani a beporzást. A kis Edmond vélhetően egy ilyen előadást hallgathatott ki, majd egyszerűen ellopta a módszert, állította Richard.

Az elismert kutató és a rabszolga körül kibontakozó vitának ismét Bellier-Beaumont vetett véget. Levelet írt Réunion hivatalos történészének, és ebben minden kétséget kizáróan Edmondot nevezte meg a beporzási módszer egyedüli kidolgozójaként. Ahogy írta, az általa nagyra tartott párizsi tudós valószínűsíthetően csak rosszul emlékszik a több mint két évtizeddel korábban történtekre. Levelében kifejtette, hogy míg Richard előadásaira senki sem emlékszik a szigeten, számos tanú igazolhatja, hogy Edmond négy évvel a francia botanikus állítólagos látogatása után körbejárta az ültetvényeket, és sorra tanította meg a rabszolgáknak a technikát. Miért hívták volna meg az ültetvényesek Edmondot, ha a módszer már korábban is ismert lett volna számukra, tette fel a kérdést Bellier-Beaumont.

„Richard sok éve a barátom, és nem akarok neki fájdalmat okozni, de Edmond-nal szemben is kötelezettségeim vannak” – olvasható a levélben. „Magas kora, rossz emlékezete vagy más okok miatt Richard úr azt hiszi, hogy ő fedezte fel a vanília beporzásának titkát, és ő tanította meg ennek módját a tényleges felfedezőnek. Hagyjuk meg ebben a valótlan hitében.” A levelet kiadták, és ma is a sziget történetének egyik fontos forrásaként tartják számon.

Edmond anyagilag sosem profitált felfedezéséből. Megházasodott, majd családjával visszaköltözött Bellier-Beaumont ültetvényének közelébe. 1880-ban 51 évesen halt meg. Néhány héttel halála után, 1880. augusztus 26-án egy rövid nekrológ jelent meg a helyi lapban: „Sainte-Suzanne kórházában elhunyt az az ember, aki felfedezte, hogyan lehet beporozni a vanília virágát és ezzel óriási nyereséget hozott gyarmatunknak.” A szöveg tanúsága szerint Edmond nyomorúságos körülmények közt fejezte be életét, és sosem kapta meg azt a járadékot, amely felfedezéséért járt volna neki.

Egy évszázaddal később azonban Réunion egyik városának polgármestere úgy döntött, hogy itt az ideje megadni a tiszteletet a sziget gazdaságát fellendítő Edmondnak. 1980 körül szobrot állítatott az egykori rabszolgának, akinek nevét egy utca és egy iskola is viseli a szigeten. Nagy jelentőségű felfedezéséről egy Wikipédia-szócikk is megemlékezik, vagyis emléke minden felfedezése eltusolására irányuló próbálkozás ellenére máig fennmaradt. Richard nevét szintén ismeri az utókor, de pályájának megítélése a 21. századból visszatekintve nagyon ellentmondásos. Napjainkban a történészek egyetértenek abban, hogy a vanília beporzásának felfedezője Edmond Albius volt, vagyis Richard bőrszíne, magasabb kora, szakmai elismertsége, gazdagsága és társadalmi státusza ellenére a tudomány ezen „meccsét” a 12 éves rabszolgafiú nyerte.

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward