Dyatlovon túl - idegenek, szekták és szellemek

A Kholatról szólót teszt alkalmából írt cikkünkben túlélőhorrorba illő eseteket mutatunk be.

Dyatlovon túl - idegenek, szekták és szellemek

A túlélőhorrorok java része a fejlesztők sötét és bizarr fantáziájára hagyatkozik, és semmiféle valós alapja sincs. A napokban megjelent Kholat azonban egy valós esetet, a Dyatnov-incidenst dolgozza fel, ami annak furcsaságai miatt évtizedek óta a természetfeletti és okkult jelenségeket, vagy másik világról érkezett idegen lényeket kutatók érdeklődésének középpontjában áll. Ennek ellenére a mai napig senki sem tudott magyarázatot adni arra, hogy mi is végzett az Urálban kiránduló egyetemistákkal.

Az azonban tény, hogy bármi is történt, olyannyira megrémisztette őket, hogy közülük többen alsóruhában, vagy cipő nélkül menekültek ki a sátrukból, holott tudták, hogy kint -20 fok körül jár a hőmérséklet. Az ügyet még meghökkentőbbé teszi, hogy egy szemtanú állítása szerint a tetemek narancssárga színűek voltak, és hogy a boncolás során kiderült, hogy az egyik áldozatnak hiányzik a nyelve. Két halottnál pedig nem lehet megállapítani, hogy mi is okozta a testükön lévő iszonyatos sérüléseket és mindezen túl, valamennyi elhunytat nagy dózisú sugárzás érte.

Az ügy jól mutatja, hogy aki egy kicsit is nyitott szemmel jár, az a valóságból is meríthet olyan ötleteket, amik ideális alapanyagai egy a tévé vagy a monitor előtt végigretteghető, vérfagyasztó kalandnak. Rendhagyó válogatásunkban ezért ez alkalommal nem játékokat, hanem olyan furcsa eseteket gyűjtöttünk össze, amik ideális forrásai lehetnének egy horrorjátékokra szakosodott csapat következő projektjének.

Az ólommaszkok ügye

Niterói városának rendőrsége bajban volt. Az egyszerű késeléseket, lövöldözéseket és hasonló bűncselekményeket már megszokta a közvélemény, de a Vintém dombnál történtek szinte mindenkit felkavartak. Az eseten dolgozó nyomozóknak is el kellett ismerniük, hogy valami nincs rendben a sajtóban csak „ólommaszkok ügyeként” emlegetett halálesetekkel.

Manoel Pereira da Cruz és Miguel José Viana két, teljesen átlagos életet élő, jó barátságban lévő, elektrotechnikusként dolgozó férfi volt. A páros egészen 1966. augusztus 20-ig nem sok vizet zavart. Ám, ezen a napon egy sárkányt eregető fiú megtalálta az akkor még azonosítatlan duó holttestét. Cruz és Viana teljesen egyforma öltönyöket, valamint meghökkentő módon, vastag esőkabátokat és radioaktív sugárzás elleni, ólomból készült, a szemet védő maszkokat viseltek. A testükön, bár mint ahogy az később kiderült, nyoma sem látszott külsérelmi nyomnak, vagy egyéb elváltozásnak.

Az időjáráshoz egyáltalán nem illeszkedő öltözék és a házilag legyártott védőmaszk mellett egy üzenetet is találtak az egyiküknél, amiben az állt, hogy pontban 16:30-kor legyenek az előírt helyen, és 18:30-kor vegyenek be pár kapszulát és miután azok kifejtették a hatásukat, várjanak egy közelebbről meg nem határozott jelre és vegyék fel a maszkokat. Mindezek alapján tehát a cimborák önként és dalolva mentek a halálba, de előtte alighanem találkoztak valakivel, aki igencsak kényes volt a pontosságra.

Az áldozatok kilétének megállapítása és utolsó napjuk rekonstruálása könnyebben ment a vártnál, mert a boltban, ahol megvették a kabátokat, jól emlékeztek rájuk. A két férfi ugyanis láthatóan nagyon ideges és izgatott volt és Viana a boltban töltött pár perc alatt szinte állandóan az óráját nézte. Nyilvánvaló volt, hogy társával együtt egy igen fontos találkára készült és nagyon nem akart elkésni. Az ügyet, a bulvárlapok által keltett és fenntartott általános érdeklődés ellenére végül eredmények nélkül kellett lezárnia a rendőrségnek, mert a halottkém óvatlansága miatt az áldozatok szervei úgy szétrohadtak, hogy azokon semmiféle vizsgálatot nem lehetett elvégezni. Ezért a mai napig nem tudjuk, hogy vajon a kapszulák miféle anyagot is tartalmaztak.

Egyes elméletek szerint a duót akarva vagy akaratlanul, de egy kábítószer-kereskedő gyilkolta meg, aki rossz minőségű pszichedelikus drogokat adott el nekik. Ez megmagyarázná a maszkokat, mert az efféle anyagok egyik mellékhatása, hogy fényérzékennyé teszik a szemet. De, ennek a teóriának a képviselői sem voltak képesek megindokolni, hogy Viana és Cruz miért vették fel a legjobb öltönyüket, ha drogot mentek vásárolni, hogy mi szükség is volt a jókora, vízhatlan kabátokra és minek kellett utasításokat követniük. A bérgyilkosság is szóba került, de maguk a rendőrök látták be elsőnek, hogy a felvetésük nevetséges. Két, jelentéktelen kispolgárt aligha ilyen körmönfont módon öltek volna meg. A fiatal férfiak halálának okára tehát soha nem derült fény, bár volt egy hivatalosan soha meg nem vizsgált ötlet is.

A nyomozás ugyanis kiderítette, hogy Cruz és a barátja komolyan érdeklődtek a másik bolygóról érkező, idegen lények iránt. A Vintém domb pedig már a hatvanas években is a brazil ufókutatók egyik kedvenc vadászterepe volt, mert a helyiek gyakran jelezték, hogy furcsa fényeket látnak az égen arrafelé. A jegyzőkönyvekbe soha be nem került elmélet szerint Viana és Cruz azt hitték, hogy idegenekkel fognak találkozni. Ezért is vettek öltönyt, mert ki akartak öltözni életük legfontosabb eseményére. A kabátoktól és a maszkoktól pedig valamiféle védelmet reméltek. Tekintve, hogy fontosnak tartották, hogy a szemüket egy sugárbiztos készség védje a káros hatásoktól, meglehet, hogy a titokzatos kapszulákról is azt hitték, hogy az majd enyhíti az őket érő radioaktív dózist. Viszont, így is kellett lennie valakinek, aki megadta nekik a jelet arra, hogy mikor vegyék fel a maszkokat.

Vagy talán nem is volt ott senki, hanem valami miatt azt hitték, hogy ha a megfelelő időben elmennek a nem tudni ki által megadott helyre, beveszik a nekik adott gyógyszert, és követik a cetlin lévő parancsokat, akkor megismerkedhetnek egy másik világ követeivel? Sajnos, ezt aligha fogjuk megtudni. Az azonban kétségbevonhatatlan tény, hogy a páros izgatottsága miatt még egy az áldozatokat csak futólag látó, egy nap több tucat vevőt kiszolgáló eladó is könnyedén az emlékébe tudta idézni Cruzt és Vianát. Akármi is zajlott tehát le a domboknál, az kiemelt fontosságú volt a látszólag semmi érdekessel nem foglalkozó, ám szabadidejükben sugárzás ellen védő felszerelést készítő és az űrlényekben szilárdan hívő duó számára.

A smiley-gyilkosságok

Ugyan a hatóságok soha nem foglalkoztak érdemben az állításukkal, sőt, páran haszonleső, médiafigyelmet hajhászó hullarablóknak nevezték őket, Kevin Gannon és Anthony Duarte nyugalmazott rendőrtisztek meg vannak róla győződve, hogy egy kiterjedt, ugyanazzal a modus operandival gyilkoló szektára vagy bandára bukkantak rá. Ez önmagában még nem lenne említésre méltó, hiszen a legtöbb bűnüldözőnek idővel lesz valami külön bejáratú, soha nem igazolt elképzelése egyes ügyekről. Duarte és Gannon helyzete annyiban különbözik a nagy többségétől, hogy teóriájuk számos támogatóval bír, és még Larry King nagy sikerrel futó talkshowjában is beszámoltak róla.

A két ex-detektív 2008-ban vizsgálta át pár ügy hátterét, amik feltűnően hasonlítottak egymáshoz. Az áldozatok minden esetben fiatal, jó kondiban lévő, ugyanakkor nem csak testiekben, hanem szellemiekben is az átlag fölé magasodó, kiváló tanulmányi eredményű fiatal felnőttek voltak, akiknek a halálát balesetként, egészen pontosan fulladásként könyvelték el. Közös elem volt még a kielemzett esetek között hogy mindegyik szerencsétlenül járt férfi bárokból vagy egyéb szórakozóhelyekből tartott haza és, hogy legalább egy tucatnyi esetben bizonyítottan akadt a testek vízbe zuhanásának helyén egy mosolygó arcot ábrázoló graffiti. Ráadásul több haláleset is azonos napokon, sőt, amennyire meg lehetett állapítani, órában követtek el, tehát gyakorlatilag egy időben. Az elmélet pártolói ezért a statisztikával és a matematikával érvelnek, mert szerintük közel lehetetlen, hogy negyven, egymásra ennyire hasonlító ember szinte teljesen ugyanolyan módon haljon meg.

A kriminológusként és egyetemi tanárként dolgozó, bandákra szakosodott Dr. Lee Gilbertson, aki könyvet írt a páros felfedezéséről, eleinte sok kollégájához hasonlóan nevetséges városi legendának tartotta a „Smiley-gyilkosokat”. De miután alaposabban megvizsgálta a bizonyítékokat, ő is arra a meggyőződésre jutott, hogy egy valóban létező, kiterjedt és elszánt szervezettel állnak szemben. A tagok a két detektív és a kriminológus meggyőződése szerint sikertelen, nem túl előnyös külsejű, jó eséllyel az egyetemről is kibukott ám az átlagosnál intelligensebb személyek, akik célzottan vadásznak az általuk hallatlanul gyűlölt „tökéletesekre”. Ráadásul, az is lelkesíti őket, hogy a rendőrség hivatalosan nem ismeri el a létezésüket, de ennek ellenére, sokan tudják róluk, hogy szabadon garázdálkodnak és különösebb erőfeszítés nélkül megússzák ocsmány tetteik következményeit. Gannon azt is szentül hiszi, hogy a gyilkosok nem végeznek egyből a kiszemelt célpontjaikkal, hanem előtte különféle, külsérelmi nyomot nem hagyó, inkább a lelket mint a testet megtörő kínzásoknak vetik őket alá, hogy éreztessék velük a fölényüket.

Megjegyzendő, hogy bár a játékiparban érdekeltek mindeddig nem hoztak tető alá egyetlen olyan alkotást sem, amiben egy szép és sikeres egyetemistákat gyilkoló banda után kellene nyomozni, a filmeseket már megihlette a történet. A 2014-ben készült filmet bárki ingyenesen megtekintheti a Youtube-on.

A Facebookon pedig külön csoportjavan az elmélet híveinek.

A Babák szigete

Mexico Citytől délre található Isla de las Muñecasnak, azaz magyarra fordítva a Babák szigetének nevezett kis földdarab. A szomorú históriájú hely 2001 óta a borzongást keresők egyik legkedveltebb turistalátványossága, ami érthető is, hiszen a mindenhol jelenlévő, torz testű, megrongált játékbabák önmagukban is elég ijesztőek, főleg sötétedés után. Az érdeklődők java része azonban egy legendának akar a nyomára járni és saját maga akarja megtapasztalni, hogy igaz-e a szóbeszéd, miszerint a helyet kísértetek lakják. Évente több ezer ember zarándokol el a helyre, hogy szemtől szemben találkozzon a játékokban tanyát vert szellemekkel és bár sokan csalódnak, mindig akadnak olyanok, akik azt állítják, hogy fel tudták venni a kapcsolatot néhány régóta halott kislány lelkével. Mások eskü alatt vallják, hogy hallották, ahogy a babák egymás között sutyorogtak vagy látták, hogy minden külső beavatkozás nélkül forgatták a fejüket, integettek a karjukkal, vagy éppen kinyitották a szemüket.

A furcsaság kialakításáért a helyiek emlékezete szerint a haláláig a lidércnyomásba illő szigeten lakó Julian Santana Barrera felelős, aki egy nap rábukkant egy megfulladt kislány holttestére, majd később annak kedvenc babáját is meglelte a tóban. Mivel a férfi azt hitte, hogy a lány lelke az erdőben ragadt, az egyik fára akasztotta a játékot, hogy az ne unatkozzon. Mindez azonban a legendák alapján súlyos hibának bizonyult, mert a lány bosszúálló szelleme egyre több és több babát követelt azért cserébe, hogy békén hagyja Barrerat. Így, a korábban kissé különcnek, de alapvetően szerethetőnek tartott szigetlakóból megkeseredett és rettegő nyomorult lett, akit a baleset után csakis az a cél vezérelt, hogy kiengesztelje a haragos lányt. Ám nem járt sikerrel. A babákba ugyanis más lányok lelkei költöztek. Így minél több játékot gyűjtött be, annál több ijedt és zavart szellem kívánságát kellett teljesítenie.

Barrera kálváriája nem kevesebb, mint ötven kínszenvedéssel teli éven keresztül tartott, mígnem egy nap, egy a szigetre érkező látogató meg nem találta a holttestét. A sokat szenvedett férfi pontosan abban a tavacskában lelte halálát, ahol fél évszázaddal korábban rábukkant a vízbe fulladt lányra. Egyesek szerint megelégelte, hogy túlvilági hatalmak játékszere legyen és önkezével vetett véget az életének. Mások akképpen vélekednek, hogy hiába tett meg mindent, a neki parancsoló lelkek végül ráuntak az öreg és hasznavehetetlen férfire és meggyilkolták.

Többen pedig úgy látják, hogy Barrera azért ölte bele magát a vízbe, mert azt hitte, így örökké kis védenceivel maradhat. A racionális választ keresők persze csak legyintenek minderre, hiszen szerintük a napnál is világosabb, hogy a bűntudat vette el a lány halála miatt saját magát okoló szigetlakó eszét. Bár, azt ők is elismerik, hogy igen ritka, hogy valaki ennyi évvel később jut csak el odáig, hogy nem bírja tovább a nyomást.

Ezek a különféle városi legendák, nagy nyilvánosságot kapó elméletek és bizarr halálesetek, ha nem is feltétlenül igazak, kiváló táptalajai lehetnének nem csak filmeknek, de videojátékoknak is. Csak remélni lehet, hogy a Kholat után más fejlesztők is kedvet kapnak, hogy a projektjük alapjául válasszák őket, hiszen ha valós esetből indulnak ki, csak még hátborzongatóbb lesz a játékuk. Reménykedhetünk tehát, hogy egy új trend indul majd be a műfajon belül.

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward