A Vampyre Story teszt

Talán tényleg újraéled a klasszikus kalandjátékok műfaja. A Vampyre Story mindenesetre erről tanúskodik. Az egykori LucasArts fejlesztőgárda kitett magáért.

A Vampyre Story teszt

Oldal I.

A LucasArts-os kalandjátékok eltűnése óta születtek igazi remekművek, mint például a The Longest Journey, a Syberia, vagy akár a Sanitarium, melyeket kétségkívül messze a legjobb kalandjátékoknak tartok, de már nagyon-nagyon régóta ki vagyok éhezve egy olyan jó kis régi stílusú, a point n click műfajának fénykorát fémjelző alkotásra, mint a Monkey Island 1, vagy a Day of the Tentacle. Ezek valami olyan hangulatvilágot tudtak megteremteni, amivel azóta sem találkoztam. Talán én változtam, talán gyermekként jobban tudtam azonosulni egy-egy ilyen fantáziavilággal. Már maga az is elképesztő volt, hogy egy interaktív rajzfilmet élhetek végig a számítógépen, ami az én döntéseimtől függően halad tovább és talán ez is fokozta ennek az egésznek a misztikumát.  Amikor először hallottam a Vampyre Story-ról, nagyon felcsillant a szemem. Pláne annak hallatán, hogy egy csapatnyi egykori LucasArts-os fickó megalapítva az Autumn Moon nevű céget, a régi feelinget szeretné visszahozni. Már előre örültem, hogy végre elmerülhetek az oly régóta vágyott élményben, amit gyerekként éltem át. Külön öröm volt az alaptörténet, mi szerint egy operaénekesnő bőrébe bújva élhetjük végig a kalandot, aki történetesen vámpír. Mindez egyszerre kecsegtetett a jó zenék és az érdekes történet reményével. A rövid kis demót végigjátszva kicsit összezavarodtam és már nem tudtam hová tenni a játékot, így abban maradtam magammal, hogy ebből még bármi lehet. Hát nézzük, mi lett belőle…

A főhősünk Mona De Lafitte, egy vámpírrá lett nagyon tehetséges fiatal operaénekesnő, jellegzetes akcentussal, akinek leghőbb vágya, hogy a párizsi operában énekelhessen. Ennek egyetlen akadálya, hogy az ördögi Shrowdy von Kiefer báró fogva tartja őt Draxsylvániai kastélyában. Ahogy keressük a kiutat, egyre több misztikus és ijesztő dologra derül fény a kastély falain belül. A nyomozás során Mona nincs egyedül. Elválaszthatatlan társa Froderick, a denevér, aki néha elég fárasztó tud lenni. Nagyon örültem ennek a megoldásnak, mert mindig is nagyon szerettem, ha egy játékba akad egy állandó segítő, akire a piszkos munkát rá lehet sózni. Frodericknak is jut belőle bőven, bár még mindig szerencsésebb, mint Max, a nyúl, aki Sam oldalán elég durva megaláztatásokat élt át. Froderick denevér voltának köszönhetően tud repülni így felküldhetjük körülnézni magasabb helyekre is, amit Mona nem érhet el. A játék ezen részét nem nagyon értettem, hiszen az elsődleges vámpírképessége révén Mona is képes denevérré változni és felrepülni bárhová, de ezt addig nem teszi meg, míg társa le nem ellenőrizte a helyet. Később további vámpírképességekre tehetünk szert, bár Monánanak nem igazán tetszik ez a vámpírlét és nem talál semmi örömet más lények nyakon harapdálásában, mellesleg illetlenségnek is tartja, de sorsát nem tudja elkerülni. Azért nem kell aggódni, ez nem egy horror játék, sokkal inkább egy humoros mese, úgyhogy az ilyen szituációk ehhez mérten lettek megoldva. Az egész történet alapvetően a vicces helyzetekre és a poénos megoldásokra van kiélezve, úgyhogy nevetésből sem lesz hiány.

Oldal II.

Elég kettős érzéseim voltak a játék kapcsán. Az elején nem igazán tudtam azonosulni a sztorival, és nem történt meg az, hogy magába szippant a játék és megszűnik a külvilág, ém ez szerencsére később megváltozott. Más részeknél nagyon élveztem az új feladatot és azt, ahogyan lépésről lépésre előbbre haladhatok, míg végül viszontagságok sorozatán át célt érek. A legtöbb segítséget természetesen a történetben szereplő ragyogóan kidolgozott karakterektől kapjuk. Közülük is Ozzy, a kút viszi a pálmát. Hatalmas figura, ahogy a másik nagy kedvencem Frank, a patkány is. A cselekményt nagy mennyiségű ízes párbeszéd fűszerezi, amikre érdemes alaposan odafigyelni, mert a mellékesen elejtett megjegyzések is nagy segítségünkre lehetnek. Akad egy-két puzzle is, például a színházteremben a vezérlőpult. Arra rájöttem, hogy mit és hogyan kell beállítani ezekkel a karokkal, de a logikájára nem. Sokszor ugyanazt a kart ugyanarra a helyre húzva egész más történt, mint előtte, így az egész értelmetlen volt számomra. Össze-vissza húzogattam a karokat, míg végül teljesen véletlenül kijött, amit szerettem volna. Ez kissé lelombozott, mert így is alig van konkrét puzzle és még azt a keveset is elrontják. A rejtvények, melyek a történet előrehaladását szolgálják, nagyon fordulatosak, viccesek, összetettek és néha tévútra is vihetnek minket. A nehézséget tekintve néha bizony eléggé meg kell mozgatnunk a tekervényeinket, bár egy-két esetben még ez is kevés, ugyanis volt pár feladvány, aminek a megoldását nem találtam logikusnak. Így összességében nem túl könnyű tovább jutni, ami a játékidőre jótékony hatással van (a kevésbé türelmeseknek pedig az idegeire negatív hatással).

Az irányítás sem volt egyértelmű, bizony meg kellett szokni. Bal klikkre előjön egy kerek menü, melyben az elérhető akciók vannak. Ez a menü csak a bal gomb folyamatos lenyomása mellett marad látható, a kívánt akciót pedig úgy választhatjuk ki, hogy fölötte elengedjük az egér gombját. Az inventory egyszerű: jobb klikkre jön elő, de bezárni már úgy kell, hogy a képernyő legszélére húzzuk a pointert. Nem mondom, hogy ezek rossz megoldások, csak időbe telik megszokni őket. A hosszú séták rövidebbé tétele is furcsa. Futni nem tudunk, de ha kijelöljük a célt, akkor a space billentyűt lenyomva Mona ott terem az adott ponton. Rengeteget kell sétálni, újra és újra keresztülmenni századszor is egy helyszínen, így ez a dolog nagyon hasznos, csak én úgy tartom, hogy egy kalandjáték irányítása akkor kényelmes, ha egy szál egérrel megoldható minden.

A játékmenet terén van egy érdekes megoldás. Bizonyos tárgyakat Mona nem vesz fel (egy részüknél hivatkozva arra, hogy nehéz, nem akarja végig cipelni, más részénél érthetetlen okból), csak megjegyzi, hogy ez még jól jöhet. A tárgy ennek ellenére bekerül az inventoryba kékes árnyalattal jelezvén, hogy ez a tárgy nincs nálunk. Gyakorlati értelme nincs ennek a megoldásnak, mert ezeket a tárgyakat ugyanúgy használhatjuk a megfelelő helyen, csak ilyenkor az történik, hogy Mona átváltozik denevérré, elrepül az adott tárgy helyszínére, felveszi és visszarepül vele. Ez eleinte még nagyon jó feeling, meg valósághű, de a sokadik alkalom után már csak azt érzi belőle, hogy megakasztja a játék gördülékeny menetét. Volt egy rész, ahol saját koporsónkért kellett elmenni. Nagyon kíváncsi voltam, vajon hogy teszi zsebre Mona a koporsót, hogy visszarepüljön vele, de szerencsére kellemes meglepetésben volt részem (nem szeretném lelőni, hogy miben).

Oldal III.

Jó sok mindenről volt már szó, most nézzük meg, milyen környezetben történnek ezek a dolgok. A hátterek stílus tekintetében olyanok, mint az egykori LucasArts játékoknál. Minden aránytalan, furcsán görbül a tér, gazdagon berendezettek a helyszínek rengeteg interaktív tárggyal és mindenféle különös lénnyel. Az Autumn Moon két grafikusa a The Dig és a Monkey Island egykori fejlesztőcsapatából való, ami már elég garanciát ad a látványvilágra. Mondjuk nekem a játék elején lévő hátterek minősége nem tetszett. Kicsit homályos és fakó, de később volt néhány helyszín, ami meseszép volt. Néhol megálltam és teljesen belefeledkeztem a háttér részleteinek szépségébe. Tehát összességében nagyon szép a játék. Átvezető videóból nincs túl sok, azok is szinte egyformák, de a befejező videó az fenomenális. Viszont ezt az ötletet a 3D-s karakterekkel vagy el kellett volna vetni, vagy sokkal szebben kidolgozni. Elég elnagyoltak a figurák és a mozgásuk. Ahogy Mona köpenye lobog, nem igazán azt a hatást kelti bennem, amit szántak. Inkább csak geometriai formák változásai, amik néha el is tűnnek, ha épp az élüket látjuk. Ennek a megvalósításnak egyetlen oka volt: a pénz. Pontosabban annak hiánya, ugyanis az ilyen típusú karakterek fejlesztése sokkal kevesebb ideig tart és sokkal olcsóbb is. Kezdetben a tervezett 12 ember helyett csupán öten dolgoztak a játékon, ők is félállásban egy másik projekt miatt. Aztán megtörtént a csoda. A Crimson Cow kiadó úgy döntött, hogy nem hagyja eltűnni a műfajt a süllyesztőben és felkarolta a játékot. Meglett a teljes létszám és végre kilátásba került, hogy a játék tényleg megjelenik, pedig már felmerült, hogy le kell állítani a fejlesztést. Nagy kár lett volna.

Még nem beszéltem a játékban felcsendülő zenékről. Profin komponáltak és leírhatatlan hangulatot kölcsönöznek. Egy régi kalandjátékosnak rögtön nosztalgikus gondolatai támadnak, amikor fejtörés közben hallgatja őket. Ezt egészíti ki a szinkronszínészek kifogástalan munkája, akik életet lehelnek a sokszínű karakterekbe.

Összességében ez egy nagyon jó kalandjáték lett, amire már azt lehet mondani, hogy a klasszikus műfaj újjáéledésének élő bizonyítéka. Az igaz, hogy nem teljesen adta vissza azt a hangulatot, amit én vártam tőle, de ettől még egy nagyon színvonalas játékot kaptunk, ami mindenképpen figyelmet érdemel.

Tesztek

{{ i }}
arrow_backward arrow_forward
{{ content.commentCount }}

{{ content.title }}

{{ content.lead }}
{{ content.rate }} %
{{ content.title }}
{{ totalTranslation }}
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mond el mit gondolsz a cikkről.
{{ showMoreCountLabel }}

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap arrow_forward