A hím kékgyűrűs polipokról (Hapalochlaena fasciata) nemrégiben derült ki, hogy partnereik ellen is használják mérgüket, a szokásos ragadozók elleni védekezésen és a zsákmány elejtésén túl. A nőstények megölése persze kontraproduktív lenne, ezért csak elaltatják őket, amire ráadásul jó okuk van: itt is az önvédelem a cél.

A szex gyakran veszélyes az állatvilágban. Sok fajnál fordulnak elő szörnyű, szexuális úton terjedő fertőzések, míg más esetekben a veszélyt a riválisok vagy éppen azok a potenciális társak jelentik, akik elutasítják a közeledést. A nőstény kékgyűrűs polipoknál pedig a hím partner mérgező harapása jelenti a veszélyt. Bár a nőstények ugyanazt az idegmérget, a tetrodotoxint (TTX) termelik, mint a hímek, ez nem teszi őket teljesen immunissá a hatásával szemben.

A hímek ugyanakkor jó okkal harapósak. Egyes állatok (leginkább a sáskák és számos pók) szexuális kannibalizmust folytatnak, vagyis a nőstény a párzás után felfalja a hímet, hogy táplékként használja fel annak testét. Bizonyos fajoknál a hímek ebbe látszólag bele is törődnek, és nem tesznek erőfeszítéseket a menekülés érdekében. Más esetekben viszont a hímek ellenállnak, így a nőstények csak azokat az egyedeket fogyasztják el, amelyek nem tudnak elég gyorsan elmenekülni.

Ez a helyzet a kékgyűrűs polipoknál is. A H. fasciata esetében sokkal kevésbé jellemző a szélsőséges szexuális dimorfizmus, mint más polipoknál. A nőstények csak körülbelül kétszer annyit nyomnak, mint a hímek, de így is kellően mohók ahhoz, hogy veszélyesek legyenek rájuk. A Queenslandi Agykutató Intézet Wen-Sung Chung vezette csapata megfigyelte a polipokat párosodás közben, és rájöttek, hogy a hímek a násztánc kezdetén a nőstények aortájába harapnak.

A TTX mozgásképtelenné teszi a nőstényeket, ezzel egyrészt megfosztva őket attól, hogy másik párt válasszanak, mondja Chung. A harapás ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy a hím elmeneküljön, mire a nőstény magához tér. Ezzel együtt sok más poliphoz hasonlóan e faj hímjei is csak egyszer párosodnak a jelek szerint, így egyelőre nem világos, hogy a menekülés milyen evolúciós előnyökkel jár a faj számára.

A kékgyűrűs polipok hímjei egyébként a párosodáson kívül nem sokat tesznek a következő generációért, azon túl, hogy ha alkalmuk van, megeszik a kicsinyeket. A nőstények ellenben hosszan gondozzák a tojásokat, mely idő alatt kevés lehetőségük nyílik a táplálkozásra. A párzás során a méreg hatására a nőstények légzése szinte teljesen leáll, és az oxigénhiánynak külső tünetei is vannak. A harapás ugyanakkor annyira bevett párzás közben, hogy a nyálmirigyek, amelyekben a méreg kiválasztódik, a hímeknél háromszor nagyobbak, mint a nőstényeknél.

A szerzők megjegyzik, hogy a közeli rokon kékgyűrűs polipoknál megfigyelték a TTX-szel szembeni részleges rezisztenciát, ami feltehetően azért alakult ki, hogy az állatok ne okozzanak kárt magukban, amikor a zsákmánnyal küzdenek. Szerintük a kérdéses nőstények felerősítették ezt a már meglévő tulajdonságot, hogy megvédjék magukat a hímekkel szemben, ami a hímeket több méreg termelésére késztette, és fegyverkezési versenyt indított el. A legtöbb evolúciós fegyverkezési versennyel ellentétben azonban a hímek nem engedhetik meg maguknak, hogy túllőjenek a célon, és annyi mérget termeljenek, hogy megöljék a nőstényeket.

Ahogy Chung mondja: „A legtöbb ragadozó vagy zsákmány faj esetében elég egy kis mennyiségű TTX. A spermatofórák átadása időbe telik, és szinte lehetetlen lenne a nőstények szedálása nélkül elvégezni, és mivel nagyon ellenállók, sok TTX-re van szükség.” Az aktus akkor fejeződik be, amikor a nőstények kellőképpen magukhoz térnek ahhoz, hogy a hímeket eltaszítsák. A nőstények utána még körülbelül három napig nyílt sebet viselnek az aortájukon. A harapásokat nagyon precízen kell végrehajtani: a csapat tanúja volt annak, hogy az egyik hím elvétette az aortát, ami ahhoz vezetett, hogy a nőstény egy óra helyett már 35 perc alatt magához tért.

Bár emberek jelentősen nagyobbak, mint a nőstény kékgyűrűs polipok, amelyek csak körülbelül 50 grammosra nőnek meg, több olyan eset is volt már, hogy az állatok harapása emberéletet követelt, és még többen súlyosan megsérültek. Mindezt annak ellenére, hogy esetünkben általában nem egy fő artériát ér a harapás. Az eredményekről beszámoló tanulmány szerzői megjegyzik, hogy a stratégia nem egyedi az állatvilágban, egyes hím skorpiók az agresszió csökkentése érdekében szintén megszúrják párjukat.