A rémálom szavunk jelentése röviden összefoglalva: ijesztő, félelmetes „látomás” alvás közben, azonban ezen álmok szorongás, elkeseredettség, ritkább esetben düh, undor érzését is okozhatják. Szinonimája a lidércnyomás, és bár ez is nyomasztó, félelemteljes, szorongáskeltő vagy dühítő érzések megjelölésére utal, nem feltétlenül alvás közben éljük át. Mindkét szó tartalmaz egy önmagában is félelmetes, szörnyjellegű részt, a rém és a lidérc megnevezésekkel, amik a mitológiában és néphagyományban is megjelennek.
Az angol ’nightmare’ első megjelenése 1300 körül volt még az óangol nyelvben és a leírások alapján az alvásparalízis és a rémálomból ébredés utáni nehéz légzés alakította az elnevezését. Gyakori tévedés, hogy a ’mare’ szót a modern kancával keverik, pedig régi alakjában egy démoni vagy humanoid szörnyet (goblin) érettek alatta, aki az áldozatai mellkasára telepszik, így okozva rossz álmokat és fulladáshoz hasonló állapotot. A ’mare’ szó a német és szláv folklórban is megjelenik, de modern formáiban (mare, mara, marra) sok európai nyelvben a mai napig megtalálható és a rémálomra használt kifejezések is a mellkasra ülés, a nyomás és az álom szavakat foglalják magukba. Külön érdekesség, hogy a témában készült festmények érdekesen ötvözik a mitológiai és a (hibás) jelentéstársítás kettősségét.
Az Age of Darkness világát is a legjobban rémálom vagy inkább lidércnyomás szóval lehet leírni. A világ ugyanis folyamatosan veszélyben van, egy ősi konfliktus miatt, ahol a gonoszt, a szó szerint rémálomnak (Nightmare) elnevezett ellenséget, mágikus kristályok zárták el az emberek világától. A kristályok készítői elhagyták az emberi világot így az ott maradóknak nem maradt más, mint őrizni ezeket és reménykedni, hogy minél tovább kitartanak.
A játék aranykornak nevezi azt a korszakot, amikor a győzelem után az emberiség terjeszkedni és fejlődni kezdett, de a háttérben lapuló fenyegetés ezt valószínűleg inkább a hidegháború időszakához tette hasonlóvá. Az emberi természetnek pedig szinte természetes részét képezi a bosszúvágy és a hatalomvágy, ami egy ilyen világban szinte garancia arra, hogy a végromlás előbb vagy utóbb bekövetkezik.
Ne a legrosszabb hangulatban vagy időszakunkban kezdjünk neki az Age of Darknessnek, mert itt a győzelmet kiskanállal mérik és még a sikeresen végigjátszott küldetés is gyakran azt jelenti, hogy elmenekültük, kiirtottak mindenkit körülöttünk, vagy tartottuk a frontot, amíg lehetett. Az ellenség hatalmas túlerőben van, a halálhörgés, az áldozathozatal, a cél szentesíti az eszközt hangulat és megoldás gyakran szembejön. Dark fantasyhoz méltóan még a hősök is néha ott billegnek a szakadék szélén és egyetlen hibán vagy lépésen múlik, hogy nem zuhannak bele, magukkal rántva az elveiket, ideáljaikat és eszméiket.
Edwin egyszerre személyesíti meg a hőst és az antihőst, alapvetően az emberek védelme motiválja, de az ő múltjából is olyan csontvázak köszönnek vissza a történetszál során, hogy öröm lesz nézni. Képességeit tekintve az egyik legerősebb harcos és az AoD-ra jellemző, hogy csak azért marad ő a dobogó tetején, mert egy nála is jobb másik hős a történet során egy ponton elhalálozik.
Aurelia a Starcraft Kerriganjéhez hasonló karakter lesz, ez ugyan némi spoiler, de a viselkedése alapján azt gondolom kilométerekre üvölt róla, hogy a sors valami igazán förtelmes dolgot tartogat a számára. Gáncs nélküli lovagokat, szikrázó páncélú hősöket ne várjunk itt, a legtöbb fő/mellékszereplő karakter még ha szimpatikus is, elég sötét figura, de találunk közöttük arrogáns alkoholistát és megalomán szörnyeteget is.
Mivel a kampányon kívül survival is van a játéknak, ahol a túlélő módban addig húzzuk a vereséget ameddig csak tudjuk, ezért nem csoda, hogy a történetszálban minden frakciót vezetni fogunk egy ideig. Ez lehetőséget ad a hőseikkel és az egységeikkel, épületeikkel való megismerkedéshez és elég tapasztalatot szerezhetünk abból is, hogy miként érdemes velük felvenni a harcot, mik az erősségeik és a gyengeségeik. És a korábbi Starcraft emlegetés mellett itt is megkörnyékezett az az érzés, hogy a kultisták a Zerghez, a Rend emberi frakciója pedig a Terranokhoz hasonlít. A kampány küldetései között régi, jó Warcraftos mintára bázisépítős küldetéseket ugyanúgy kapunk majd, mint dungeon jellegű, „van egy nagy csapatod és hőseid, juss el a pálya végére” típusút. Persze szerencsére csavarok is lesznek a feladatokban, hátbatámadnak, falvakat kell megmentenünk és lesz, ahol banditák/lázadók kisebb nagyobb fészkeit kell kifüstölni.
Az a kaotikus reláció rendszer viszont, hogy ki kivel van, ki kinek az ellensége és miért fog össze egyik frakció a másikkal szinte végig megmarad, de – talán ez is az emberi természet árnyoldalára utal – az is igaz, hogy még a végveszély közeledtével is lesznek olyanok, akik ellenségesek maradnak, miközben a világot elözönli a Nightmare túlereje.
Az Age of Darkness ki tud emelkedni az átlagból azzal, hogy a különféle frakciók, a bonyolult szövetségi/ellenség rendszerek változatossága és a nem (annyira) klisé történetszál együtt egy élvezhető játékot ad ki. A szinkronhangok is igényesek lettek, de sajnos, ahogy lenni szokott, a zene kaphatott volna még figyelmet. A pályák és a feladatok egyfelől jól össze lettek rakva, nincs ismétlődés vagy unalmas „csak ölj meg mindenkit” jellegű küldetés, de sajnos el is tud húzódni egy-egy misszió és azt is kiszúrásnak éreztem, hogy 30 percünk van egy hatalmas invázióra felkészülni, de fogalmunk sincs, hogy a 4 irányból hol számítsunk rá.
Összességében a RTS és a dark fantasy rajongók fogják leginkább szimpatikusnak találni az Age of Darknesst, de a tower defense stílust kedvelőknek is érdemes ránézniük a survival ágára. A többieknek marad a kétségbeesett utóvédharc és a reménykedés, hogy a végtelen élőhalott hordát valami majd megállítja.
