Kosár

A kosár jelenleg üres

Bejelentkezés &
Regisztráció

Jelenleg nincs belépve.

Válassza ki az oldal nyelvét

TERMÉKEINK

iPon FÓRUM

iPon Cikkek

Nyughatatlan gének

  • Dátum | 2013.04.14 08:11
  • Szerző | Jools
  • Csoport | EGYÉB

1769 telén, első csendes-óceáni útján James Cook kapitány hihetetlen adományban részesült Tupaiának, nem sokkal korábban megismert polinéz navigátorának köszönhetően: a Raiatea szigetéről származó hajós a Csendes-óceán déli részének térképével ismertette meg a brit felfedezőt. Egyes források szerint Tupaia papírra vetette térképét, mások szerint csak szóban mondta el, hogy mi merre található, de egy biztos: az információknak köszönhetően Cook minden európai hajósnál részletesebb képet alkothatott a térségről.

Tupaia Tahitin csatlakozott az Endeavour (Törekvés) legénységéhez, és gyorsan kivívta az európai hajósok tiszteletét, amikor iránytű, térkép, szextáns vagy bármiféle más segédeszköz használatát nélkülözve elnavigálta a hajót egy számukra mindaddig ismeretlen, nagyjából 480 kilométerre délre található szigethez. A következő hetekben szigetcsoporttól szigetcsoportig irányította a hajót, és újdonsült kollégái legnagyobb ámulatára a nap bármely pillanatában képes volt megmutatni, merre van Tahiti, függetlenül attól, hogy felhős vagy felhőtlen volt az ég, illetve nappal volt vagy éjszaka.

Cook, a korabeli és korábbi felfedezőkkel ellentétben nagyra értékelte Tupaia tudását. A brit kapitány tisztában volt azzal, hogy a szigetlakók valaha egy népcsoport tagjai lehettek, akik valamikor régebben - feltehetően jóval a „modernkori” Anglia megszületése előtt – felderítették a szigetvilágot, és letelepedtek annak különböző pontjain. És Cook persze azt is pontosan tudta, hogy mindezt az európai tengerészek által létfontosságúnak hitt navigációs eszközök nélkül tették meg, azóta is fejükben hordozva, és generációról generációra továbbadva a Csendes-óceán déli részének térképét.

Több mint két évszázaddal később egy több ország genetikusait összefogó vállalkozás igazolta Cook feltevéseit: Tupaia ősei nagyjából 2300 éve hódították meg a csendes-óceáni szigeteket, befejezve azt az 50-70 ezer éve kezdődő, keleti irányú vándorlást, amelyet elődei Afrikából kiindulva kezdtek meg.

Cook tíz évvel később egy hawaii bennszülöttekkel kitört véres összetűzésben halt meg, és halálával a nyugati történészek szerint lezárult a felfedezések korának nevezett időszak. A felfedezések azonban messze nem fejeződtek be: az emberiség az ezt követő időkben is megszállottan igyekezett kitölteni a maradék fehér foltokat a bolygó térképén, egyre távolabbi vidékeket, egyre magasabb hegycsúcsokat, egyre mélyebb árkokat célozva meg. A Föld felderítése után pedig még távolabbi helyszíneket vett célba: először a Holdat, majd a Naprendszer más bolygóit. Az űr emberi meghódítása szinte napra pontosan 52 évvel ezelőtt kezdődött, amikor 1961. április 13-án Jurij Gagarin a Vosztok-1 űrhajó fedélzetén elsőként kerülte meg a Földet. És az álmok nem állnak meg a Naprendszerben található célpontoknál: egyre hatékonyabb távcsöveken, és egyre fejlettebb hajtóműveken dolgozunk, hogy az űr még távolabbi területeit ismerhessük meg.

Michael Barratt, a NASA asztronautája, aki nem mellesleg negyven éve vitorlázik, úgy véli, hogy mindezen törekvések Cook és Tupaia útjának egyenes folytatásaként foghatók fel. Ugyanazt csináljuk, amit ők is tettek, mondja. Erről szól az emberi történelem: egy adott társadalom kifejleszt valamilyen új technológiát az étel hosszú távú megőrzésére, a hajóutak felgyorsítására, vagy éppen az ég meghódítására, és mindig lesznek olyanok, akiket kellően hajt a felfedezés vágya ahhoz, hogy hajóra szálljanak vagy egy űrhajó ülésébe szíjazzák magukat, ha ezzel új, eddig ismeretlen dolgokat tudhatnak meg a minket körülvevő világmindenségről.


James Cook utazásai: 1768-71 (piros), 1772-75 (zöld), 1776-79 (kék)

Bár az emberiség jelentős része személyesen nem lenne hajlandó részt venni egy hasonló utazáson, fajként mégis rendkívüli módon kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi van odakint, és ezért elősegítjük az ilyen törekvéseket: adónkkal vagy más felajánlásainkkal anyagilag támogatjuk megvalósításukat, és együttesen örülünk, ha sikerül egy újabb távoli cél elérése. A felfedezést részben biztosan a terjeszkedés, a jobb életkörülmények megteremtésének reménye hajtja, de egyúttal az is bizonyosnak tűnik, hogy valami más is mozgat minket.

„Egyetlen emlős faj sem költözködik annyit, mint mi” – mondja Svante Pääbo, a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet igazgatója. „Határokon kelünk át, újabb és újabb területeket hódítunk meg akkor is, ha korábbi helyünkön kielégítő mennyiségű forrás áll rendelkezésre a fennmaradáshoz. Az állatvilág más tagjai nem tesznek ilyet, és ez a viselkedés az emberi nem korábbi képviselőire sem volt jellemző. A neandervölgyiek nagyjából 200 ezer évig léteztek, mégsem terjedtek el az egész bolygón. Mi pedig 50 ezer év alatt eljutottunk mindenhová. Látszólag őrültségnek tűnik: kihajózni az ismeretlen óceánra, nem tudva, hogy vár-e valami a túloldalon. Most meg a Marsra akarunk menni. Egy pillanatra sem állunk le. Miért?”

Pääbo és kollégái maguk is ismeretlen vizeken hajóznak, kutatási területeik, az antropológia, a genetika és a fejlődéspszichológia a fiatal diszciplínák közé számítanak. A szakértők arra kíváncsiak, hogy miért vagyunk kíváncsiak. Miért vállalunk nagy kockázatokat a felfedezés reményében? Miért tettük ki a lábunkat Afrikából? Miért mentünk a Holdra?

Ha a felfedezésre való késztetés valóban az emberi faj belső sajátossága, akkor annak talán a génjeinkben is nyoma lehet. Egy génmutáció különösen gyakran kerül szóba az ezzel kapcsolatos vitákban: a dopamintermelést szabályozó DRD4 nevű gén egy variánsáról van szó. A DRD7-7R-t az emberiség durván 20 százaléka hordozza, és több tucat kutatás igazolta, hogy a génvariánssal rendelkezők kockázatvállalóbbak más embertársaiknál: szívesen fedeznek fel új helyeket, ötleteket, ételeket vagy éppen drogokat, és párkapcsolati téren is jóval kísérletezőbb kedvűek az átlagnál. Állatkutatások kimutatták azt is, hogy a 7R jelenlétének szimulálása az állatokban is fokozza a mozgás és az újdonságok iránti vágyat.

Egyes kutatások még szorosabban a migrációhoz kötik a 7R variáns jelenlétét. Egy 1999-ben, a Kaliforniai Egyetem tudósai által lefolytatott átfogó genetikai kutatás során úgy találták, hogy a 7R jóval gyakrabban fordul elő napjaink vándorló életmódot folytató embercsoportjaiban, mint a letelepedett populációkban. Ezt egy még nagyobb körre kiterjedő, 2011-es kutatás is megerősítette. Ennek eredményei szerint a 7R és egy másik, 2R nevű variáns jóval gyakoribb az olyan embercsoportok tagjai közt, amelyek ősei nagyobb távolságot tettek meg az Afrikából való kirajzás óta. Egyik kutatás sem állítja, hogy DRD7-7R jelenléte nyughatatlanságot okozott volna őseinkben, de mindkét projekt eredményei azt sugallják, hogy a nomád életmód során magasabb valószínűséggel választódik ki a 7R variáns, mint letelepedett életmód mellett.

Egy másik, nemrégiben befejeződött kutatás is hasonlót sejtet. A kenyai ariaal népcsoport tagjai közül a 7R variánst hordozók általában erősebbek és jobban tápláltak, mint az általánosan elterjedt változat hordozói, amennyiben nomád életmódot folytatnak. A törzs letelepedett tagjai között azonban a 7R-t nem hordozók tűnnek egészségesebbnek. Egy adott génvariáns értékét mindig erősen meghatározzák a környezeti körülmények is. Az eredmények alapján úgy tűnik, hogy míg a 7R kifejezetten hasznosnak számít, amíg vándorló életmódot folytat a népcsoport és az egyed, letelepedve már közel sem bizonyul annyira kedvezőnek.

Hozzászólások

Nem vagy bejelentkezve, a hozzászóláshoz regisztrálj vagy lépj be!

Még nem érkezett hozzászólás.