Kosár

A kosár jelenleg üres

Bejelentkezés &
Regisztráció

Jelenleg nincs belépve.

Válassza ki az oldal nyelvét

TERMÉKEINK

iPon FÓRUM

iPon Cikkek

Matuzsálemi magok

  • Dátum | 2015.08.09 10:54
  • Szerző | Jools
  • Csoport | EGYÉB

Történetünk londoni British Museum egyik szekrényével, pontosabban az annak egyik sötét sarkában rejtőző maréknyi maggal kezdődik. A perzsa selyemakác magjai 1793-ban, egy brit diplomata jóvoltából, feltehetően titokban kerültek Pekingből az angol fővárosba. A magokról végül mindenki elfelejtkezett, egészen addig, amíg 1940-ben a németek egyik bombája el nem találta a múzeum ezen szárnyát. A londoni tűzoltók eloltották a lángokat, a múzeum dolgozói pedig pár héttel később meglepődve vették észre, hogy a romok közt apró selyemakácok kezdenek növekedni. A magok közel 150 év után csíráztak ki.

Az eset nem számít egyedinek, hiszen számos növény magja képes hasonló mutatványra. A mag mélyén megbújó csíra, vagyis a növényi embrió bizonyos esetekben nagyon hosszú időt képes kivárni, amíg megfelelőnek tűnnek a körülmények arra, hogy folytassa fejlődését. A magban minden megvan, ami a következő növénygeneráció kifejlődéséhez szükséges, de növényi embriók különleges tulajdonsága, hogy nyugalmi állapotban tudnak maradni, ha ez szükséges, elodázva a csírázást. Ennek kapcsán azonban felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyi ideig képesek a magok kivárni. Egy növényi mag sem marad örökké életképes, de mennyi lehet a leghosszabb idő, amíg a szaporítószerv szüneteltetni tudja a csíra fejlődését?

Teerlink naplója
Teerlink naplója



A következő történetekből annyi mindenképp kiderül, hogy ez az idő messze meghaladhatja a selyemakác magjainak 150 évét. Jan Teerlink holland kereskedő 1803-ban Amszterdamba tartott a Távol-Keletről. Hajója főként teával és selyemmel volt megrakodva, bőrkötéses naplója lapjai közt azonban 40 darab kis csomagban magok is megbújtak, köztük a tűpárna protea nevű érdekes növény magjai, Teerlink ugyanis szenvedélyes növénygyűjtő volt.

A rakomány sosem érkezett meg Amszterdamba, az Atlanti-óceánon ugyanis a brit haditengerészet alkalmazásában álló kalózok támadták meg a hajót. Miután a legénységet legyűrték, a selymet, a teát és Teerlink naplóját elkobozták, törvénytisztelő kalózok lévén ez utóbbit eljuttatták a Brit Admiralitásnak. A magokat senki sem vette észre, a napló pedig először a Tower egyik raktárába, majd az országos levéltárba került. Amikor néhány évvel ezelőtt egy holland vendégprofesszor kezébe került a bőrkötéses könyvecske, a magok még mindig ott voltak piciny borítékjaikban. A kutató elültette őket, és azokból kétszáz év elteltével három egészséges növény fejlődött ki, köztük egy gyönyörű tűpárna protea is.

Ez azonban még mindig nem jelent rekordot, ami a magok csírázási képességét illeti. Az 1960-as években egy régészcsapat tagjai egy régi csörgőre akadtak rá egy argentin sírban. A csörgő fejét egy argentin dió héja alkotta, ebbe pedig a kannaliliom magjait zárta a játék készítője. A kutatók felnyitották a diót, kivették, majd elültették a magokat, és azok egyikéből egészséges virág nőtt ki. A magok ekkor a radiokarbonos kormeghatározás alapján legalább 600 évesek voltak.

Masszáda romjai
Masszáda romjai

De ennél is van tovább. Amikor időszámításunk szerint 73-ban Lucius Falvius Silva római tábornok több hónapos ostrom után végre átjutott a zsidó fennhatóság alatt álló Masszáda várának falain, hiába kereste a lázadókat, egy maroknyi túlélőn kívül senkit sem talált élve. A várat védő közel ezer férfi, nő és gyerek inkább öngyilkosságot követett el, minthogy római fogságba essen. Mielőtt véget vetettek életüknek, a zsidók földi javaikat és élelmüket egy nagy raktárházba hordták, majd az egészet felgyújtották. A raktár porig égett, a rómaiak pedig rövidesen távoztak.

Kétezer évvel később, amikor a régészek megkezdték az erőd feltárását, az egykori raktár helyén álló törmelékhalom mélyén pénzérméket, szerszámokat, sót és növényi magvakat találtak. Júdea egykor messze földön híres datolyatermesztő vidék volt, ahonnan az ismert világ minden részére szállítottak az édes gyümölcsből. Ilyen körülmények közt nem meglepő, hogy Masszáda romjai közt egy kis edényben datolyamagokat is találtak a régészek. A magokat a Bar-Ilan Egyetemre küldték, ahol a szakértői vizsgálatok kiderítették, hogy azok egy kicsit régebbiek az ostrom idejénél is: nagyjából 2000 évvel ezelőtt fejlődtek ki anyanövényükön.

Hozzászólások

Nem vagy bejelentkezve, a hozzászóláshoz regisztrálj vagy lépj be!

Eddigi hozzászólások:

  • 3.
    2015. 08. 09. 17:01
    Tényleg LoL Nekem az a mókusos videó, amikor a kutya szőrébe eltemeti a mogyorót
    Vagy amikor a csaj gyönyörű gömbmellei közé berakja és elássa az haláli
  • 2.
    2015. 08. 09. 16:51
    Az utolsó előtti bekezdésről remélem nem csak nekem jutott ő az eszembe:

  • 1.
    2015. 08. 09. 15:36
    Ez egy nagyon érdekes téma, köszi a cikket. Mindig lenyűgöz a biológiai anyag tűrőképessége. Ha sikerülne kideríteni hogyan képes megvalósítani ezt a fajta hibernációt (ahogy a baktériumok betokozódva képesek túlélni, vagy a medveállatkák viselkedése stb) akkor ez nagyban segíthetné az emberi test/szövet hibernálását. Ez bolygóközi utazásnál, illetve pl betegségek elleni harcban lehet használatos (Lehibernálják, amíg nincs meg a gyógymód)

    A növényi sejt ugyan olyan bonyolult mint egy emberi eukarióta sejt. Ugyan úgy van Golgi készülék, mitokondrium, stb... sőt még extrák is, mint klorofill. Nem értem egyszerűen hogyan képes túlélni 2000 évet változatos hőmérsékletviszonyok között. Amúgy a növények genomja néha sokszorosa az emberinek, tehát nem lehet rájuk fogni hogy egyszerű létformák. Igaz ebből feltehetőleg sok a felesleges redundáns rész és szemét... de itt a DNS konzervációjáról van szó, ami zseniális.

    Rekorder Fritillary assyriaca 13×10^10 vs. Humán: 3×10^9

    A jövőben fontos hibernációs irányzat lesz... az állatok téliálmából kiindulva, a növényi magok túléléséig. Mindezt fagyasztás nélkül (vagy legalábbis jégkristály képző criobiológiai eljárásokkal) Biztosan a mi szervezetünk is képes rá, csak semmiféle evolúciós előnnyel nem jár 2000 évre kiütni magunkat valami barlang mélyén