1. oldal
1986. április 26-án két óriási robbanás rázta meg a csernobili atomreaktor négyes blokkját. A robbanások ereje akkora volt, hogy ledobta a reaktor 2000 tonnás betonfedelét, és az épület belsejének anyaga kilökődött a levegőbe, erősen sugárzó anyagokkal terítve be az erőmű közvetlen környékét. A reaktormag tíz napig lángolt, és közben a hirosimai bomba sugárzó izotópmennyiségének négyszázszorosát juttatta a légkörbe.
 
És bár a csernobili atomkatasztrófa során a bolygó területének fele valamilyen szinten szennyeződött sugárzó anyagokkal, az eset meglehetősen gyorsan feledésbe merült, egészen tavaly márciusig. A fukusimai atomerőmű katasztrófája kapcsán aztán a kezdeti időkben gyakran elhangzott az egykori ukrán erőmű neve, elsősorban olyan szövegösszefüggésben hozták fel, hogy közel sincs akkora baj, mint Csernobilben volt, mivel például nem olvadtak le a reaktorok. Azóta kiderült persze, hogy Fukusimában is leolvadt három reaktor, sugárzó izotópokkal szennyezve Japánt és a környező tengervizet.
 
25 év választja el egymástól az utóbbi évtizedek két legnagyobb atomkatasztrófáját, de a nukleáris leolvadások száma jóval gyakoribb, mint ez alapján tűnhet. Az atomenergia-iparban a biztonság szintjét reaktorévekben szokás mérni. Egy reaktorév annyit tesz, hogy egy atomreaktor egy éven át termel elektromos áramot. Az Egyesült Államok nukleáris hatóságának (Nuclear Regulatory Commission, NRC) célja, hogy saját atomreaktoraikban 10 ezer reaktorévre számolva egyre csökkentsék a balesetek számát.
 
Thomas Cochran fizikus számításai szerint a világ könnyűvizes erőművei eddig összesen 11 500 reaktorévnyi működést halmoztak fel, amire öt részleges magleolvadással járó baleset jut. Ebből a fukusimai incidens felelős háromért, a Three Mile Island-en található, és az egykori kelet-német Greifswaldban működő erőművek pedig egy-eggyel növelik a balesetek számát. (Csernobil azért nincs a listán, mert régi szovjet tervezés alapján épült, és manapság már csak egy maroknyi hasonló felépítésű erőmű működik világszerte.) „Történelmi viszonylatban ez azt jelenti, hogy a világ könnyűvizes reaktorainak egy százalékában részleges magleolvadás következett be, ez pedig jóval magasabb az elvárható biztonsági szintnél” ‒ mondja a szakértő.
Jelenleg 353 könnyűvizes reaktor működik világszerte, és ha a trend folytatódik, átlagosan hatévente várható egy részleges magleolvadás. Csernobil tehát nem egyszerűen a hidegháború egy sajnálatos eseménye, hanem egy globális trend előfutára, és csak most kezdjük sejteni, hogyan is kellene kezelni a hasonló helyzeteket.
 
Míg a japánok azért küzdöttek, hogy stabilizálják a túlhevült reaktorokat, a világ másik felén az ukrán építőmunkások a csernobili feltakarítás következő fázisába kezdtek bele: elegyengették a szennyezett talajt a vasbeton szarkofág körül, amelynek mélyén a négyes blokk maradványai rejtőznek. Az építményt 15 évre tervezték, és több mint egy évtizeddel a határidő lejárta után még mindig középkori erődként magasodik a tájba.
 
Eric Schmieman, a szarkofág karbantartásáért felelős szervezet, a Shelter Implementation Plan (SIP) egyik felelőse szerint az építmény olyan, mint egy kártyákból épített ház. A szovjet mérnökök hat hónap alatt rakták össze, nagyrészt a helyszínen talált anyagokból. Az északi fal egy halom törmelékes betonlapból áll, a déli oldal acélpanelei betongerendáknak vannak nekidöntve. A tető acéllemezeit csak a gravitáció tartja a helyükön, mivel nem volt és nem is lehetett senki, aki odaerősítette volna ezeket, egyszerűen egy daruval a helyükre eresztették a lapokat.
 
A 370 ezer köbméter betonból és 7300 tonna acélból álló szarkofágot nagyrészt a gravitáció, a súrlódás és a szerencse tartja össze. Amikor az első változat elkészült, jelentős méretű lyukak tarkították, a folyamatosan szivárgó víz pedig korrodálta a tartógerendákat. Egy óriási repedés kezdődött a nyugati falon, a madarak ki-be röpködtek radioaktív szennyeződést terjesztve mindenfelé. A Szovjetunió felbomlása után Ukrajna „örökölte meg” az építményt és vele a felelősséget. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy az ukránoknak nincsenek meg a szükséges anyagi forrásaik az addigra még inkább veszélyesen instabillá vált konstrukció kijavítására.
2. oldal
A G7-ek 1997-ben döntöttek úgy, hogy támogatást nyújtanak a szarkofág teljes felújításához. Megbízásukból alakult a SIP, amelynek szakértői potenciális tervek tucatjait tekintették át, amelyek mindegyike egyetértett egy dologban: a szarkofágot valahogy ki kell javítani ahhoz, hogy aztán biztonságosan szét lehessen szedni.  A végül kiválasztásra került tervezet összköltségvetése 1,3 milliárd dollár, és ha minden jól megy, teljesen elszigeteli a szarkofágot a környezettől. Schmieman, a projekt egyik fő tervezője számos összetett mérnöki feladattal birkózott már meg pályafutása során, a „boltív”, ahogy nevezik, azonban minden eddiginél nehezebb feladat elé állítja. Mind a szerkezet méretei, mind pedig azok a veszélyek, amelyek között a kivitelezést végre kell hajtani, példa nélküli nehézségűvé teszik a megépítést.
 
Csernobil leginkább fenyegető eleme a por, amely belélegezhető méretekben szállítja a radioaktív szennyeződést. Sugárzásmérő-detektorok vannak minden épület bejáratánál, amelyek elsősorban is a kezet és a lábakat vizsgálják, nehogy a por beltérbe kerüljön. A padlókat szinte szünet nélkül takarítják. Az építkezési területen öntözőkocsik járnak körbe, vízzel öntözve a talajt, hogy megakadályozzák a por levegőbe kerülését. A környék teljesen elvadult macskáinak pedig senki sem megy a közelébe, mivel bundájuk cézium‒137-tel, stroncium‒90-nel és plutónium‒239-cel szennyezett.
 
A jód‒131 szintén egy nagyon veszélyes radioaktív izotóp, amely gyakran kerül a légkörbe atombalesetek idején. Minden szempontból úgy viselkedik, mint a hagyományos jód, és belégzés után összegyűlik a pajzsmirigyben, ahol idővel daganatos megbetegedést okoz. A jód‒131 azonban pár hét alatt lebomlik, így Csernobilban már nem számít veszélyesnek. A cézium és a stroncium azonban, melyek képesek a kálium és a kalcium helyett beépülni, évtizedekig sugárzóképesek maradnak. A Csernobilban jelenleg a cézium radioaktív bomlása felelős a talaj sugárzásának jelentős részéért. Plutóniumból jóval kevesebb akad, de az a kevés, ami mégis előfordul, végzetes hatású belélegezve. „A radioaktív szennyeződés többnyire nem okoz problémát Csernobilban, egészen addig, amíg be nem lélegzi az ember” ‒ mondja Mark Fishburn, a SIP orvosbiológiai szakértője.
A reaktor leolvadása során a fűtőelemek megolvadtak, és több mint egy méternyi betonon és acélon ették át magukat. A lávaként folyó anyag aztán forró gőzzel érintkezett, és üvegszerű, fekete tömegekben megdermedt. A kutatók által üzemanyag tartalmú masszának (FCM) nevezett matériából 200 tonnányi van eltemetve a négyes blokk romjai alatt, és ezek jelentik a plutóniumot tartalmazó por fő forrását. Évente egyszer a szarkofág pormentesítő rendszere kémiai fixáló oldattal árasztja el az építmény belsejét. Az egykori irányítóteremben mindent beborít a vörös oldattal megkötött sugárzó por, amelyet még védőöltözetben sem ajánlatos megérinteni.
 
A kutatók mindössze a harmadát derítették fel annak a barlangszerű romhalmaznak, amely a szarkofágon belül található. Az alagsori szobákban sok helyen térdig ér a víz, amely ahogy párolog, oxidálja az FCM-et, és finom szemű, radioaktív port juttat a levegőbe.
 
„A legkisebb szemcsék nem ülepednek le a gravitáció hatására sem, hanem a levegőben maradnak, ami jelentős problémát jelent” ‒ mondja Schmieman. Ha a szarkofág összeomlana, a szabadba kerülő szennyezett por felhője lenne a legveszélyesebb. A SIP stabilizálta az építményt, így ennek jelenleg nagyon kicsi az esélye, de a por továbbra is a legfenyegetőbb ellenségnek számít.
 
Az ukrán illetékesek valamikor még azt tervezték, hogy keresztülfúrnak a szarkofág falán, és eltávolítják az FCM-et, de a mérnökök ‒ nagyon bölcsen ‒ túlságosan instabilnak nyilvánították a konstrukciót egy ilyen kísérlethez. Az összeomlás és az emberi személyzet kockáztatása nélkül az egyedüli mód a megolvadt fűtőanyag eltávolítására a szarkofág kontrollált körülmények között történő lebontása darabról darabra. Az új építmény ennek végrehajtására is alkalmas lesz.
 
Az építkezés tervezett befejezési dátuma idén áprilisban lett volna esedékes, de a kivitelezést végző francia Novarka még csak a kiterjedt talajmunkákkal végzett. Most úgy néz ki, hogy 2015 decemberére elkészülhet a konstrukció, bár a SIP illetékesei még ezt sem tartják reálisnak. A 260 méter széles, 150 méter hosszú, 105 méter magas építmény a külső szemlélő számára úgy néz ki, mint egy hatalmas hangár, de valójában sokkal komplikáltabb annál.
 
3. oldal
A szovjet mérnökök eredetileg közönséges építődarukkal építették meg a szarkofágot, lebontásához az ukrán szakértők már egy speciális darurendszert alkalmaznak majd, amely az új épület mennyezetére lesz felfüggesztve. A rendszer kamerákat is tartalmaz, valamint egy távolról irányítható kart, két ötven tonna teherbírású darut, egy fúrót, egy légkalapácsot, hidraulikus vágófejeket és egy 10 tonnás „porszívót”. A mérnökök így egy biztonságos irányítóteremben ülve oldhatják meg a szarkofág tetejének leemelését, és úgy bánhatnak el az azon belül található radioaktív anyagokkal, hogy senkinek sem kell ténylegesen a helyszínen tartózkodnia.
 
A projekt legnagyobb mérnöki feladatát a légforgató rendszer megtervezése jelentette, amelynek az a funkciója, hogy az építményen belüli kétszázezer köbméternyi levegőt úgy cirkuláltassa, hogy közben nem kavarja fel a radioaktív port. A levegőnek ugyanakkor kellő gyorsasággal kell áramolnia ahhoz, hogy ne alakulhassanak ki esőfelhők az épületen belül, mivel azok az acélváz rozsdásodását okoznák. Schmieman szimulációk millióit futtatta le áramlási sebességeket és a légáramlatok mintázatait vizsgálva, amíg megtalálta azt a törékeny egyensúlyi helyzetet, amely mellett mindkét kívánalomnak képes megfelelni a rendszer.
 
A boltív építése során a legnagyobb ötlet nem is maga a szerkezet volt, hanem az, hogy 275 méterre a végleges helyszíntől nyugatra építsék meg, ahol jóval kisebb sugárzási szint. A legtöbb kivitelezésre pályázó cég eleve a szarkofág körül kezdte volna meg a munkálatokat, ami magasabb sugárterheléssel járt volna a munkások számára. A több sugárzás pedig rövidebb műszakokat és több alkalmazottat jelent, ezzel együtt pedig a költségek jelentős megnövekedését. Az elfogadott tervek szerint azonban az elkészült építményt beton alapokon nyugvó síneken fogják végső helyére csúsztatni, így ha elkészül, a csernobili boltív Európa legnagyobb mozgatható épülete lesz.
 
Mielőtt azonban ez megtörténne, még egy veszélyes manőver hátravan: el kell távolítani a szarkofág tetején helyet foglaló szellőzőkéményt, amely magasabb egy negyven emeletes épületnél, és több mint 300 tonnát nyom. A SIP 2014-ig végre akarja hajtani ezt a feladatot, de addig még számos problémát kell leküzdeniük. A gigantikus szerkezet 26 éve tisztítás nélkül szűri a belülről kiáramló radioaktív levegőt, így tele van sugárzó anyaggal, ráadásul egy nukleáris hulladéktól hemzsegő, instabil építmény fölé magasodik.
A terv az, hogy hét részre darabolják a kéményt, és a részeket egyesével távolítják el. A magas sugárszint nagyon megnehezíti a munkálatok tervezését, és a darabolást végző munkásoknak muszáj lesz megközelíteniük a szerkezetet. Ez pedig a legkomolyabb védőruházatban sem lesz kockázatmentes vállalkozás.
 
A különféle sugárdózisok hatásait először a Japánra ledobott atombombák túlélőinek vizsgálata alapján állapították meg. Innen tudjuk, hogy 100 rem (1 sievert) sugárzás az az érték, amely az esetek száz százalékában halált okoz. Csernobil esetében 28-an haltak meg sugárbetegségben, többségük azok közül a tűzoltók közül került ki, akik az első órákban a helyszínre siettek, és extrém magas dózisú gammasugárzásnak voltak kitéve. Azóta sem Csernobilban, sem másutt nem halt meg senki közvetlenül a sugárzástól.
 
Az ENSZ 2005-ös jelentése szerint összességében további négyezer ember halála várható a katasztrófa következtében, akik az alacsonyabb sugárdózis következtében kialakuló daganatos megbetegedésben haldokolnak. Egy nemrég megjelent orosz-ukrán kutatás eredményei alapján a valamilyen módon Csernobil számlájára írható halálos áldozatok száma összességében megközelíti az egymilliót.
 
A biztonságosnak ítélt sugárdózis megállapítására nincsenek nemzetközileg elfogadott szabványok, minden ország maga határozza meg ennek értékét. Japán a tavalyi atomkatasztrófa során megduplázta a maximális dózist, hogy a mentőalakulatok tovább dolgozhassanak. Ukrajna ilyen szempontból a világ egyik legszigorúbb sztenderdjével rendelkezik, évente 2 rem (20 mSv) dózist tekintenek elfogadhatónak. Az Egyesült Államokban 5 rem/év (50 mSv) a határ.
A szellőző lebontása így komoly jogi akadályokba is ütközik, mivel a darabolásnál dolgozó munkások még védőruházatban is két óra alatt elérnék az éves szinten megengedett dózist. És ez csak a megjósolható sugárterhelés. Míg egyes helyek sugárszintje jól ismert és ellenőrzött, a levegőben szálló porszemek további, műszerekkel nem mérhető kockázatot jelentenek.
4. oldal
Tavaly tavasszal a Novarka a szarkofág nyugati oldalán elterülő mezőt munkásoktól hemzsegő építési területté változtatta. Első lépésként lehántották a felső talajréteget, és tiszta termőfölddel helyettesítették, hogy ezzel is csökkentsék a sugárszintet. Ezt követően két párhuzamosan futó árkot ástak a szarkofág nyugati faláig. Ezekbe kerülnek a sínek alapját képező „betongerendák”. Az árkok 460 méter hosszúak, a köztük lévő távolság pedig megközelíti a 275 métert.
 
Nyáron megkezdték a beton talpazat teherbírását növelő acélelemek elhelyezését, összesen 396 darab 24 méter hosszú és 1 méter széles oszlopot vertek le az árkokba. A kész konstrukciónak egy 32 ezer tonnás, mozgó épületet kell elbírnia. A sínpár alapjainak kialakítása jóval tovább tartott, mint gondolták. „Minden alkalommal, amikor leásunk valahol, újabb dolgokra bukkanunk. Néha a baleset után eltemetett daruk darabjai kerülnek elő, máskor teherkocsik vagy kotrógépek. Megint máskor FCM-re akadunk” ‒ mondja Laurin Dodd, a SIP ügyvezető igazgatója.
 
A négyes blokkot romba döntő robbanások jelentős mennyiségű, erősen radioaktív részecskét szórtak szét a reaktor környékén. Ha ilyen maradványra bukkannak az építkezés során, minden tevékenység leáll, amíg egy munkás egy három méteres nyélhosszúságú lapát segítségével eltávolítja a sugárzó anyagot. A sugárdózis nagyon magas ezen szemcsék közvetlen közelében, de a távolsággal szerencsére erősen csökken a hatás, magyarázza Don Kelly, a SIP egészségügyi és biztonságtechnikai felelőse.
 
A leendő sínpáron belüli területet egy 80 ezer négyzetméteres betonpad fedi, ezen állítják majd össze a szarkofág köré kerülő új építményt. Ez a terület teljesen szennyeződésmentes, így az itt dolgozóknak nem lesz szükségük védőöltözetre, de mindenkinek kötelező a lélegeztető készülék viselése vészhelyzet esetére, például ha a detektorok radioaktív port észlelnek a levegőben.
 
A Novarka 650 fős brigádjából egyelőre mindenkinek sikerült az előírt maximális sugárdózis alatt maradnia, ami az építési terület helyszínét tekintve már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, nem is beszélve az itt dolgozók múltbéli mentalitásáról. Amikor Dodd 1994-ben először járt a helyszínen, a biztonsági körülmények enyhén szólva is elképesztőek voltak. A személyzet nagy része semmiféle védőfelszereléssel nem rendelkezett, az épületek bejáratánál elhelyezett detektorok nem működtek. A reaktorhoz legközelebb eső települést, Pripjaty városát napokkal a katasztrófa után véglegesen kiürítették, a csernobili dolgozók azonban továbbra is látogatták a város uszodáját.
 
A SIP által folyósított támogatásból új védőfelszereléseket vettek, de az emberi viselkedés megváltoztatásához másra volt szükség. Felállítottak tehát egy rendszert, amely egyénenként nyomon követte a sugárdózis alakulását. Aki pedig túllépett az előírt határon, az elveszítette a munkáját. A dolgozók egy része erre otthon összeeszkábált ólomdobozokban kezdte tárolni sugárzásmérőjét, ami így viszont az áltagosnál alacsonyabb sugárszintet érzékelt, így hamar fény derült a turpisságra.
Két évvel ezelőtt egy farkas tévedt be az építési területre, és az öltözőhelyiségek környékén kezdett szaglászni. Ez önmagában nem volt szokatlan jelenség, Csernobil lezárt területein gyakran látni farkasfalkákat és más vadállatokat kóborolni. A vadvilág egyre jelentősebb elterjedése is a kockázatot növelő faktorok közé emelkedett az elmúlt évek során, mivel az állatok kihurcolják a lezárt területről a sugárzó anyagokat, tovább szennyezve a környéket. „Sugárzó részecskéket tartalmazó táplálékot esznek, aztán a lezárt zónán kívül ürítenek” ‒ magyarázza Fishburn.
 
A farkas megpróbált bejutni az öltözőbe, közben összesen hat embert harapott meg, megtámadta a kivonuló mentőket és megölt egy kutyát. Az eset egy részlete videón is megörökítésre került, és a rossz minőségű felvétel felkerült a Youtube-ra. Ebből is kiderül a helyszínen dolgozók veszélyről alkotott véleménye. A felvételen a munkások kinyitják az ajtót és füttyszóval csalogatják magukhoz a farkast, amelyet később ketten sarokba szorítanak, és egy ásóval, valamint egy oxigéntartállyal ütni kezdenek. A farkas csodával határos módon végül kitört, a munkások pedig futásnak eredtek. A felvétel itt ér véget. Az őrök később utolérték és kilőtték az állatot.
 
Csernobil biztonsági igazgatójának tisztjét Alekszander Novikov látja el. Ő felelős a telepen dolgozók egészségéért. 25 évvel a baleset után minden nap azon aggódik, hogy történik valami. „Csak egy bolond nem félne a helyemben” ‒ mondja. Nagyjából egy évvel ezelőtt az éjszaka közepén azzal hívták fel, hogy a szenzorok jód‒131 nyomaira akadtak. Ez pedig a jód rövid felezési ideje miatt csak egy dolgot jelenthetett: valahol a szarkofág belsejében kontrollálatlan hasadási folyamat indult be.
 
A romok mélyén rejtőző FCM hasadóanyagot tartalmaz. Ha egy darab beton ráesik egy ilyen tömbre, az megváltoztathatja az anyag belső geometriáját, és akár láncreakciót is beindíthat. Az FCM ilyen esetben nem robban fel, de nagy mennyiségű hőt és sugárzást bocsát ki magából, legrosszabb esetben pedig átolvadhat a beton alapokon. Ha pedig ebben a fázisban vízzel érintkezik, akkor olyan erejű gőz- vagy hidrogénrobbanás következhet be, amely az egész szarkofágot romba döntheti. Végül kiderült, hogy a detektált jód nem Csernobilból, hanem Fukusimából származott.
 
Novikov 1986-ban önkéntesként került Csernobilba. Azóta is ez az élete. „Sokan úgy gondolják, hogy az új szarkofággal a Csernobilnak nevezet problémakör végleg megoldódik. Véleményem szerint az új projekt csak újabb gondok kezdetét jelenti majd” ‒ mondja. A problémát nem a régi szarkofág szétszedése vagy az FCM kitakarítása jelenti, ezek egyszerű technikai kérdések. A gond ott van, hogy a nukleáris hulladékot nem lehet megsemmisíteni, maximum kisebb-nagyobb biztonsággal tárolni, a környezettől betonkoporsókban elzárni vagy egyik helyről a másikra szállítani. Az új építmény névlegesen száz évre épül, de előbb utóbb ez is csak egy nagy halom veszélyes hulladékká válik, amelynek biztonságos elszigetelésére már a jövő mérnökei kereshetnek megoldást.
 
„Csernobil nem Ukrajna problémája és nem is az egykori Szovjetunióé. Erre Fukusima esete ismét rámutatott” ‒ mondja Novikov. „Csernobil az egész világ gondja.”