Kosár

A kosár jelenleg üres

Bejelentkezés &
Regisztráció

Jelenleg nincs belépve.

Válassza ki az oldal nyelvét

TERMÉKEINK

iPon FÓRUM

iPon Cikkek

A tengeri unikornis legendája

  • Dátum | 2014.03.23 12:01
  • Szerző | Jools
  • Csoport | EGYÉB

1577-ben Martin Frobisher angol felfedező egy 150 emberből álló expedíciós csapattal indult útnak Kanada északi részei felé egy India irányába vezető átjáró után kutatva. Ahogy felderítették a környező szigeteket, valami olyanra akadtak, amivel addig sosem találkoztak: egy egyszarvú hal maradványaira. Frobisher naplóbejegyzésének tanúsága szerint a jégbe ágyazódott haltetem nagyjából 3 és fél méter hosszú volt, és orrán egy csaknem két méteres szarvval rendelkezett. A csavart, egyenes szarv láttán a felfedezők biztosak voltak benne, hogy egy tengeri unikornisra akadtak rá. Amikor Frobisher visszatért Angliába, Erzsébet királynőnek adományozta a szarvat, aki parancsba adta, hogy azt a koronaékszerek mellett helyezzék el.

Az állítólagosan unikornisokhoz tartozó szarvak kereskedelme már Frobisher utazása előtt is virágzott Európában. Súlyuk többszörösét érték aranyban, maga Erzsébet állítólag 10 ezer fontot fizetett egy ilyen tárgyért, amiből abban az időben egy tisztességes méretű kastélyt is meg lehetett volna venni. Az egyszarvú legendája nagyon régre nyúlik vissza, a szarvkereskedelem fellendülése azonban egyértelműen a vikingekhez köthető, akik az Atlanti-óceán északi vizein elejtették a Frobisher által leírt tengeri unikornisokat, szarvukat levágták, majd csillagászati összegekért árulták, sosem tárva fel azok tényleges eredetét.

Ahogy az európai természettudósok egyre tisztább képet alkottak a Föld élővilágáról, az unikornis is visszakerült a mitológiai lények közé, és világossá vált, hogy a szarvak valójában egy vízi élőlényhez, a napjainkban narvál néven emlegetett cethez tartoznak. Maga a szarv és annak pontos funkciója azonban a mai napig vita tárgyát képezi a szakértők között.

A tengeri unikornis és a narvál ábrázolása Pierre Pomet 1694-ben megjelent művében…
A tengeri unikornis és a narvál ábrázolása Pierre Pomet 1694-ben megjelent művében…

A tengeri unikornis szarva először is valójában nem szarv, hanem egy fog. A narválok közvetlen rokonai közt találjuk a belugákat, a kardszárnyú delfineket és a delfineket is. Ezen állatok mindegyike rendelkezik egy hegyes fogpárral, amelyet a zsákmány megragadására használnak. A narválok esetében ezen fogpár egyik tagja óriásira nőtt, míg a másik jóval rövidebb maradt. A narvál „szarva” tehát valójában leginkább az elefánt vagy a varacskosdisznó agyarához hasonlítható, azonban ezekkel ellentétben nyílegyenes.

De mit lehet az oka annak, hogy a cetek ezen faja ilyen gigantikus fogat növesztett magának? A dologgal kapcsolatban több különféle elmélet napvilágot látott, egyebek közt akusztikus szondának, a többlethő leadására alkalmas szervnek, manőverezést segítő kormányrúdnak, jégtörőnek, illetve a ragadozók és a saját fajtársak elleni harcban használatos lándzsának is titulálták már az évek során a furcsa szarvat. Az említett ötletek többsége puszta spekuláció eredménye, vagyis megfigyelési adatok nem támasztják alá ezeket. A narválok tényleges tanulmányozása pedig meglehetősen nehéz feladat, hiszen a jégtáblákkal tarkított északi-sarki vizekben élnek.

…és egy modern elképzelés
…és egy modern elképzelés

Martin Nweeia, a Harvard fogorvos kutatója 14 éve tanulmányozza természetes környezetükben az állatokat, különös tekintettel szarvukra, és annak funkciójára koncentrálva. A hosszas munka eredményeit összefoglaló tanulmány nemrégiben látott napvilágot. A szakértő és kutatócsoportja az eddigiek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a hím narválok környezetük észlelésére használják a szarvat, amely a feltevések szerint a párkeresésben és az élelem megtalálásában kaphat kiemelt szerepet.

A szarv ugyanis nem tömör csontból áll, hanem sűrűn át van szőve idegekkel, amelyek egészen a csontos szerv felszínéig kinyúlnak, vagyis szinte közvetlen kapcsolatba kerülnek a tengervízzel. A fogzománc esetükben teljesen hiányzik, az agyar felszínét ehelyett apró csatornák borítják, amelyek a mélybe nyúlva az idegvégződésekhez vezetnek. A szenzorsejtek közt egyebek mellett fájdalomérző sejtek is akadnak.

A különleges fog használatának tanulmányozása érdekében Nweeia és kollégái befogtak néhány narvált, és hosszúkás tokba bújtatták ezek szarvát. A tokot aztán különböző sótartalmú vízkeverékekkel töltötték fel, és közben rögzítették az állatok szívműködésében bekövetkező változásokat. Amikor sós víz került a tokba, az állatok átlagos szívverése 60,42 volt percenként. Amikor azonban édesvizet töltöttek a szarvakra, a szívverés 52,56-ra csökkent. A jelek szerint tehát a narválok pusztán szarvukat használva képesek voltak érzékelni a vízminőségben bekövetkezett változásokat. Azt egyelőre nem tudni, hogy pontosan mit is érzékelnek az egészből, de a kutatók úgy vélik, hogy elképzelhető, hogy a magas sótartalmú víz fogfájásos tüneteket okoz az állatoknak. Ugyanakkor lehetséges, hogy a szarv egyes idegvégződései a hőmérséklet vagy a nyomás észlelésére is alkalmasak.


Hozzászólások

Nem vagy bejelentkezve, a hozzászóláshoz regisztrálj vagy lépj be!

Eddigi hozzászólások:

  • 4.
    2014. 04. 03. 00:55
    Komolyan, mondmá meg te hogyan tájékozódnál a jég alatt ha már az be van fagyva? " A narválok tényleges tanulmányozása pedig meglehetősen nehéz feladat, hiszen a jégtáblákkal tarkított északi-sarki vizekben élnek."
    Szegény nőstények érted epednek te pedig a sós vízben bóklászol az olvadó jéghegy alant helyett. S felnyársalják kiszemeltjüket ha az nem hajlandó léket vágni a jégbe légző nyíláskép, úgymint a wedell fókák, agyarkoptatásuk az életükbe kerülhet, ha nem jutnak oxigénhez s befagy a lék.
  • 3.
    2014. 04. 02. 20:55
  • 2.
    2014. 03. 24. 20:29
    lol
  • 1.
    2014. 03. 23. 22:23
    :-)