Kosár

A kosár jelenleg üres

Bejelentkezés &
Regisztráció

Jelenleg nincs belépve.

Válassza ki az oldal nyelvét

TERMÉKEINK

iPon FÓRUM

iPon Cikkek

A repülőkutyák esete a szonárral

  • Dátum | 2014.12.07 08:01
  • Szerző | Jools
  • Csoport | EGYÉB

Az emlős fajok ötöde a denevérek rendjébe tartozik. A hihetetlenül sokszínű és sikeres állatcsoport két nagyobb részre osztható: az egész Földet benépesítő kis denevérekre, és a csak Európában, Ázsiában és Afrikában honos nagy denevérekre. A kis denevérek több mint ezer fajt számlálnak, amelyek mindegyike ultrahanggal tájékozódik: nagyfrekvenciájú hangokat bocsátanak ki, és ezek visszaverődései révén térképezik fel környezetüket, valamint lelik fel zsákmányukat, nagyon hasonlóan a víz alatti navigálásban alkalmazott szonárokhoz.

A nagy denevérek alrendjébe egyetlen ma élő család tartozik, a repülőkutyaféléké, amelynek kevesebb mint 200 faj a tagja. Ezek jellemzően nagyobb testűek a kis denevéreknél, és egyetlen kivétellel nem hangradarral tájékozódnak, legalábbis egészen mostanáig így gondolták a szakértők. A kutatók abból indultak ki, hogy az állatok nem rendelkeznek az ultrahang kibocsátáshoz szükséges specializálódott testrésszel, és genomjukban sem találni nyomát a szonárhasználók jellegzetes génjeinek. Ellenben a kis denevérekhez viszonyítva hatalmas szemekkel rendelkeznek, így a tudományos konszenzus az volt, hogy ezekkel bizonyára megfelelően látnak a sötétben is.

Arjan Boonman, a Tel Avivi Egyetem kutatója azonban megcáfolta ezen feltevéseket, és igazolta, hogy a nagy denevérek közül legalább három faj használja a hangradaros tájékozódás valamilyen formáját. Bár módszerük nem nevezhető túl hatásosnak és precíznek, kétségkívül beleesik az ekholokáció kategóriájába. Erre utaló jelek már korábbi kutatások során is akadtak. Az 1980-as években Edwin Gould megfigyelte, hogy a barlangi repülőkutyák egyik faja, a Délkelet-Ázsiában honos Eonycteris spelaea kattogó hangot hallat repülés közben. A szakértő úgy vélte, hogy a hang a szárnyak minden csapáskor történő összeérintéséből ered, arra azonban nem jött rá, hogy milyen célja lehet a kattogásnak.


Boonman viszont úgy határozott, hogy utánajár a rejtélynek, és kollégáival, Sara Bumrungsrival and Yossi Yovellel tanulmányozni kezdte az említett faj tagjait, illetve a rövidorrú repülőkutya (Cynopterus brachyotis) és a hosszúnyelvű repülőkutya (Macroglossus sobrinus) nevű fajok egyedeit is. A kutatók úgy találták, hogy ha az állatok egy koromsötét alagútban repülnek, mindannyian hallható kattanásokat bocsátanak ki. Ez a kattogás azonban nem a szárnymozgás véletlen velejárója, a szakértők ugyanis megfigyelték, hogy a denevérek a körülményekhez igazítják a hangok gyakoriságát. Amikor nagyon sötétben vannak, magasabb frekvencián kattognak, mint világosabb környezetben. Felmerült tehát annak lehetősége, hogy az állatok a hangokat rokonaikhoz hasonlóan tájékozódásra használják.

Az ötlet tesztelése érdekében a szakértők egy olyan helyiségben engedték szabadjára a denevéreket, amely egy tucat plafonról lelógó vastag kábelt tartalmazott. Ezt a fajta „akadálypályát” gyakran alkalmazzák a denevérek vizsgálata során, és az ultrahanggal tájékozódó fajok egyedei könnyedén szlalomoznak a kábelek között. A vizsgálat során tanulmányozott nagy denevérek azonban nem boldogultak ennyire jól: a kattogás ellenére gyakran beleütköztek az akadályokba.

A kutatócsoport azonban nem adta fel. Egy tucatnyi állatot betanítottak arra, hogy válasszanak két, méteres szélességű tábla közt: az egyik keményebb anyagból készült, és kiválóan visszaverte a hangokat, a másikat viszont textillel vonták be, így a hangok jelentős részét elnyelte. Míg kinézetre a táblák gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek voltak, ekholokációs szempontból egy világ választotta el őket egymástól, ahogy azt a denevérek is gyorsan észlelték. Az állatok hamar megtanulták, hogy jobban járnak, ha a kemény táblára szállnak le, és 10 esetből 7-szer így is tettek.


Hozzászólások

Nem vagy bejelentkezve, a hozzászóláshoz regisztrálj vagy lépj be!

Még nem érkezett hozzászólás.