Kosár

A kosár jelenleg üres

Bejelentkezés &
Regisztráció

Jelenleg nincs belépve.

Válassza ki az oldal nyelvét

TERMÉKEINK

iPon FÓRUM

iPon Cikkek

A kardszárnyú delfinek és a változó kor

  • Dátum | 2015.03.11 09:01
  • Szerző | Jools
  • Csoport | EGYÉB

Granny az egyik legtöbbet tanulmányozott kardszárnyú delfin csoport leghíresebb tagja. A nagyjából 25 egyedből álló csapat nyaranta általában Brit Columbia és Washington állam partvidéki vizeiben tűnik fel, és tagjai hátuszonyuk formája révén, illetve a hátukon található foltok alapján azonosíthatók. Granny hátuszonya mögött például egy szürke folt terül el, uszonyán pedig egy apró beívelés látszik. Ahogy neve is sugallja, Granny igazi matuzsálem, és a nyilvántartott kardszárnyúak közt a legidősebb példány: korát 103 évre becsülik a kutatók, vagyis a feltevések szerint egy évvel azelőtt születhetett, hogy a Titanic elsüllyedt.

Képzeljük csak el, hogy mi mindent láthatott és tapasztalhatott meg hosszú élete alatt. Gyermekei és unokái felnőttek, a tengeri közlekedés és a halászat átalakult egyre inkább benyomulva az állatok természetes élőhelyére, és az utóbbi években megjelentek a zajos turisták is, akik a világ legidősebb orkájára kíváncsiak. Granny kora mellett egy másik szempontból is érdekes lehet, különösen az emberek számára. Az idős kardszárnyú delfin ugyanis már nem szaporodóképes.

Ez első hallásra az állat magas korát tekintve talán nem tűnik meglepőnek, a menopauza, vagyis a tüszőhormon-termelés megszűnése, és ezzel a fogamzóképesség elvesztése azonban nagyon ritkának számít az állatvilágban. Mindent összevetve összesen három olyan fajt ismerünk, amelynek nőstényei nem maradnak életük végéig szaporodóképesek: az embert, a rövidszárnyú gömbölyűfejű-delfint és a kardszárnyú delfint. Ezen fajok nőstényei egy bizonyos kor után nem képesek megtermékenyülni, de a menopauza kezdetét követően még akár évtizedekig is elélhetnek.

Granny 2010-ben (Bart Rulon felvétele)
Granny 2010-ben (Bart Rulon felvétele)

Az orkák nőstényei harmincas-negyvenes éveik tájékán esnek át a klimaxon, vagyis azon a hormonális átálláson, amely után már nem tudnak szaporodni. Granny tehát már nagyjából kétszer annyit élt terméketlenül, mint amennyit termékenyen. Mi lehet ennek az oka? Miért ilyen kevés fajra jellemző a számunkra oly egyértelmű változás? És ezek a fajok vajon miért mentek bele abba az evolúciós áldozatba, hogy életük egy jelentős részét szaporodásra képtelenül töltsék?

A legelfogadottabb magyarázatok egyike ezzel kapcsolatban az úgynevezett nagymama-hipotézis. Az 1966-ban megfogalmazott elmélet szerint az idősebb nőstények azért mondanak le a további saját utódok vállalásáról, hogy támogatni tudják már meglévő csemetéiket, és azok utódait. A gyermekek és az unokák túlélésének segítése révén ugyanis hatékonyabban tudják biztosítani génjeik továbbélését, mintha újabb utódokat vállalnának.

2012-ben Darren Croft, az Exeteri Egyetem kutatója bizonyítékokat is talált az említett hipotézis alátámasztására. Croft egyik kollégája, Ken Balcomb az 1970-es évek óta tanulmányozza a Csendes-óceán északnyugati részének orkáit. A kutató ez idő alatt minden általa észlelt születést, halált és családi kapcsolatot feljegyzett, így több száz kardszárnyú delfinről vannak részletes adatai.


Az adathalmaz elemzése révén Balcomb egyik tanítványa, Emma Foster kimutatta, hogy ha egy hím orka anyja az állat 30. születésnapja előtt elpusztul, háromszorosára nő az esélye annak, hogy az utód a következő évben szintén elhalálozik. Ha az anya pusztulása az utód 30. születésnapja után következik be, a halálozási arány nyolcszorosára nő az élő anyával rendelkező egykorú hímekre jellemzőhöz képest, és ha az anya már nem szaporodóképes, amikor elpusztul, a következő évben 14-szeresére növekszik a hím utód pusztulásának valószínűsége. Az adatokból tehát világosan kiderül, hogy az orka anyák óriási segítséget jelentenek felnőtt utódaik számára, és minél idősebb az anya, annál hasznosabbnak bizonyul.

„Ennek kapcsán azonban felmerült egy jelentős megválaszolatlan kérdés” – mondja Croft. „Az idős nőstények segítenek életben tartani utódaikat. De hogyan teszik ezt? Mit csinálnak, ami ilyen alapvetően befolyásolja gyermekeik túlélési esélyeit?”

A legkézenfekvőbb válasznak a lazacok kínálkoznak. A kardszárnyúak étrendje 97 százalékban ezen halakból áll, a lazacok vadászata ugyanakkor nem könnyű feladat. Egyenetlenül oszlanak el a tengerben, legnépesebb csoportjaik pedig az évszaktól, az évtől, a dagálytól és egyéb tényezőktől függően mindig másutt bukkannak fel, mondja Croft. Az orkáknak tehát az emberi halászokhoz hasonlóan ki kell találniuk, hogy mikor és hol lesznek a lazacok. A tengerben maradnak, vagy felúsznak a folyókon? És ha ez utóbbi megtörténik, melyik folyót választják? A halak viselkedésének előrejelzésében az idős nőstények lehetnek a legjobbak, hiszen ők rendelkeznek a legtöbb erre vonatkozó tapasztalattal, vélték a szakértők.

Hozzászólások

Nem vagy bejelentkezve, a hozzászóláshoz regisztrálj vagy lépj be!

Még nem érkezett hozzászólás.