Kosár

A kosár jelenleg üres

Bejelentkezés &
Regisztráció

Jelenleg nincs belépve.

Válassza ki az oldal nyelvét

TERMÉKEINK

iPon FÓRUM

iPon Cikkek

A hintamanőver ötven éve

  • Dátum | 2012.12.05 08:01
  • Szerző | Jools
  • Csoport | EGYÉB

A Mariner-program utolsó űrszondája, a Mariner–10 1973. november 3-án hagyta el a Földet egy Atlas/Centaur rakéta hátán. A szonda megközelítette a Vénuszt, ahol felvételeket készített, majd elindult a Merkúr felé, amelyet a következő években háromszor közelített meg, közben feltérképezve a bolygó felszínének 45 százalékát. Igazán jelentős azonban a szonda attól vált, hogy ez volt első űreszköz, amely gravitációs hintamanőverrel jutott el céljához. Azóta szinte minden messzebbre indított űrszonda pályájának tervezéséhez felhasználják a bolygók gravitációs mezejét.

Bár nem lehet pontosan tudni, hogy kinek a nevéhez fűződik a módszer alapötlete, az első tudományos alaposságú elemzés szerzőjét biztosan ismerjük. 1961-ben egy végzős matematikus hallgató, Michael A. Minovitch módszeresen levezette, hogy egy megfelelő pályán elindított űrszonda jelentősebb üzemanyag-felhasználás nélkül is extra sebességre tehet szert (vagy éppen lelassulhat), ha egy másik égitest közelében halad el.

A hatvanas években még nem nagyon foglalkoztak az ötlettel a NASA-küldetések tervezése során. A bolygók gravitációs mezejét mindössze arra használták, hogy módosítsák a szonda pályáját annak következő célpontja felé. Az útba eső égitestek inkább csak gondot okoztak a mérnököknek, hiszen eltérítették az űrjárműveket precízen megtervezett pályájukról, így még több üzemanyagra volt szükség ahhoz, hogy minden a terv szerint alakuljon.



A hintamanőverről egy konkrét küldetés kapcsán először 1963‒64-ben esett szó, amikor Robert Sohn azt javasolta, hogy egy jövőbeli Marsról visszatérő űrszondát a Vénusz gravitációs terét felhasználva lassítsanak le annyira, hogy az biztonságos sebességgel léphessen be a földi légkörbe. Sohn számításai szerint egy 1975-ben visszatérő szonda esetében ezzel a módszerrel a 20,3 km/s-os beérkezési sebesség 14 km/s-ra módosítható anélkül, hogy üzemanyagot kellene pazarolni a fékezésre. A szakértő azt is részletesen leírta tanulmányában, hogy egy 1973-ban indított szonda a Vénusz közelségét kihasználva felgyorsulhatna annyira, hogy eljuthatna a Marsig, majd a visszatérés során kihasználhatná a bolygók kedvező pozícióját a lassításra, és így az épségben való landolásra. Ez a forgatókönyv azóta számos Mars-küldetés részét képezte.

Az MIT kutatója, Walter Hollister szintén ebben az időszakban kezdett foglalkozni a gravitációs hintamanőver nyújtotta lehetőségekkel. Érdeklődésének középpontjában a Nap-középpontú, úgynevezett periodikus pályák álltak, amelyeken haladva az űrhajók minimális pályamódosítások mellett gyakorlatilag bármennyi ideig körözhetnének két vagy több bolygót érintve útjuk során.

Hollister az Astronautica Acta oldalain jelentette meg az elképzeléseit részletező tanulmányt. Véleménye szerint a bolygóközi űrutazások ára a korabeli módszerekkel megoldva túlságosan magas, és ezek a küldetések túl hosszú ideig tartanak, főleg akkor, ha egy napon emberi felfedezőket is ilyen utakra kívánunk küldeni. Az űreszközök felgyorsítása hagyományos metódusokkal ugrásszerűen megnöveli a rendszer kezdeti tömegét (több üzemanyag kell), és ezzel a költségeket is. Mindkét probléma megoldható lenne viszont olyan űrhajók révén, amelyek évszázadokig használhatók maradnak. Bár a kezdeti költségek magasabbak lennének, hosszú távon rendkívüli módon megérné egy ilyen projektbe fektetni, írja a kutató, aki szerint végső soron saját bolygónk is egy óriási űrhajónak tekinthető, amely a bolygóközi űrben halad. És ennek „utasai” többnyire csak arra panaszkodnak, hogy a „jármű” túl gyorsan körbeér pályáján. Hollister tehát azt javasolta, hogy az emberiség tartós, hosszú távon lakható űrhajókat építsen, amelyek aztán több naprendszerbeli bolygót útba ejtve egy végtelenített pályán keringenek a Nap körül. 

Hozzászólások

Nem vagy bejelentkezve, a hozzászóláshoz regisztrálj vagy lépj be!

Eddigi hozzászólások:

  • 7.
    2012. 12. 11. 03:59
    http://animeaddicts.hu/encyclopedia.php?anime.1937
    -Ilyen űrhajókra gondolsz? egymásba kötött élhető levegővel "kék éggel" burjánzó növényekkel. Az atom meghajtású szondánk már réges régen elhagyta a naprendszerünket: Voyager-2
  • 6.
    2012. 12. 07. 12:31
    Egyébként kísérleteztek atom meghajtással is csak állitolag leállították...
  • 5.
    2012. 12. 06. 12:56
    Hagyományos rakétahajtóműveket használnak, meg a bolygók gravitációját. Ionhajtóművet eddig élesben csak 1 holdszonda használt, "atomreaktor" (RTG) pedig hajtani nem tud, áramot állít elő. Napvitorla pedig csak 1x volt használva, amikor tesztelték.
  • 4.
    2012. 12. 05. 21:26
    Mivel a zűrben nincs zoxigén így légkör sincs, ebből kifolyólag pedig nincs légellenállás. Így ha egy szondát felgyorsítanak akármilyen módszerekkel (ez lehet akármilyen hajtómű vagy hintamanőver által)akkor az amennyiben nem megy neki semminek vagy nem ejti rabul vagy lassítja le egy égitest gravitációja sem , akkor energiafelhasználás nélkül tudja tartani a sebességét.
  • 3.
    2012. 12. 05. 21:15
    Ionhajtómű, atomreaktor, napvitorla ami tudtommal általában használatos. A cikket ha elolvastad és értetted akkor azért felmerül benned a gondolat, hogy a gravitáció mint erő "mozgat" mindent. (igen, az űrszondákat is)
  • 2.
    2012. 12. 05. 13:35
    A nullsík löki őket előre
  • 1.
    2012. 12. 05. 13:08
    Nekem csak az nem világos hogy hogyan és mivel haladnak ezek az űrszondák?