Kezdetek...
A Capcom stúdiót azt hiszem nem kell senkinek sem bemutatnom, hiszen Japán egyik legismertebb játékfejlesztőjéről és kiadójáról van szó, aminek többek közt olyan címeket köszönhetünk, mint a Mega Man, a Resident Evil, a Dino Crisis, az Ominusha játékok, vagy éppen az e cikk témáját adó Devil May Cry (DMC) programok. Pár évvel ezelőtt ez utóbbi név talán még semmit sem mondott a PC-s közönség részére, ám a japán cég üzletpolitikájának (és az átportolt verzióknak) hála mára azok is megismerhették a démonaprítás ezen formáját, akiknek nem lapul egy konzol a nappalijában.
[bold]
Hideki Kamiya ismét alkot[/bold]
Mint minden nagy játéksorozat esetében, úgy a Devil May Cry-nál is kiemelhetünk egy fejlesztőt, akinek tulajdonképpen az egész szériát köszönhetjük, akinek fejéből kipattant az isteni szikra. A DMC esetében ez a fiatalember Hideki Kamiya, aki bár az említett játékkal írta be magát a játéktörténelembe, nem ez volt az első komolyabb munkája. Tevékeny szerepet vállalt ugyanis az első Resident Evil játék elkészítésében is, ahol Shinji Mikami keze alatt felelt több játékelem megalkotásáért. A folytatás fejlesztésekor már feljebb lépett a szamárlétrán, ugyanis ő volt a második „Resi” játék rendezője, míg Mikami a produceri teendőket látta el. Ahogy korábbi visszatekintő cikkünkben is olvashattátok, ez a rész még az elődnél is nagyobb sikert aratott, így nem volt meglepő, hogy a folytatás készítését is Kamiyára bízták.
A kezdetben Team Little Devil kódnéven futó projekt már a Playstation 2-re készült, és rengeteg változást tartalmazott a korábbi RE játékokhoz képest, mind a helyszínt, mind a játékmenetet tekintve. A Capcomnál azonban úgy gondolták, hogy ezek az újdonságok egyáltalán nem illenek bele sem a túlélőhorror műfajba, sem az első két részhez kidolgozott koncepcióba. Ennek ellenére a projektet nem lőtték le, éppen ellenkezőleg, míg a Playstation 1-re megkezdődött az igazi Resident Evil 3 fejlesztése, addig Kamiya és társai gőzerővel folytatták a játék fejlesztését, ám már Devil May Cry néven. A végeredmény nem is különbözhetett volna jobban az eredeti recepttől, hiszen a DMC egy száz százalékban akcióközpontú program lett, amelyben nem volt helye a megfontolt, lassú mozgásnak és a menekülésnek. A játékban éppen az volt a cél, hogy minél látványosabban harcoljunk, és így pusztítsuk el a ránk zúduló ellenfelek tucatjait. Hogy a gombnyomkodásban elfáradt ujjaink megpihenhessenek, időnként egy-egy könnyebb fejtörőt is meg kell oldani a játékokban (apró RE hagyaték), illetve a szemfülesebbek találhattak titkos küldetéseket is, melyek alaposan megizzasztották a játékost.
Devil May Cry
Devil May Cry – az ördög első megríkatása
Mint ahogy a filmeknél is alapvető fontosságú, hogy jó színészt találjanak egy szerepre, a játékok esetében sem lehet akármilyen karaktert főhősként szerepeltetni, legalábbis ha a fejlesztők törődnek valamennyit a program sztorijával. A Capcomnál ennek fényében alkották meg Dantét, aki egy meglehetősen érdekes figura, és nem csak azért mert egy félig ember, félig démon szereplőről van szó. Vélhetően a játéktörténelem egyik leglazább, legmenőbb karakteréről van szó, aki gondolkodás nélkül veti bele magát bármilyen harcba, miközben szövegével mindenkit lealáz. Persze könnyű neki, hiszen halhatatlansága révén még akkor sem kell aggódnia, ha egy hatalmas karddal szúrják keresztül (ezt a sérülést amúgy szokása minden DMC játékban elszenvedni, így kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy élvezi a srác). Ahogy az első rész intrójából kiderül, Dante apja a legendás démonlovag, Sparda volt, aki 2000 évvel ezelőtt fellázadt fajtája ellen, és démoni erejének nagy részét feláldozva bezárta a túlvilág és az emberi világ közötti átjárót, megmentve ezáltal az emberiséget. A szörnyvadász céget vezető Dante feladata az lesz, hogy megakadályozza az említett kapu újbóli megnyitását. Túl sok mellékszereplővel nem fogunk találkozni a mezei ellenségeken és a boss ellenfeleken kívül, mindössze Trish, a szemrevaló démonhölgy fog elkísérni utunkon, mely egy távoli szigetre visz, ahol a túlvilág urával, Mundus-szal és alattvalóival fogunk összecsapni.
Bár a játékmenet 180 fokos fordulatot vett a Resident Evilhöz képest, néhány eleme emlékeztetett a program gyökereire, ilyen volt például a DMC egyik rákfenéjét jelentő kamerakezelés, mely továbbra is rögzített nézőpontot jelentett az egyes pályákon. Ez a megoldás elfogadható egy lassú folyású videójátékban, ám egy pörgősebb programban, mint amilyen a Devil May Cry 1 is, már nagyon zavaró tud lenni, hiszen az állandó ugrálás, futkosás mellett folyamatosan ide-oda váltogatott a kamera. Ehhez a kellemetlenséghez persze hozzá lehetett szokni, hiszen sokkal fontosabb volt az, hogy milyen jól alkották meg a játék harcrendszerét. Néhány helyen „stylish action game-nek” (stílusos akciójáték) is nevezik a DMC típusú játékokat, nem véletlenül. A harc lényege nem csak az ellenfél legyőzése, hiszen ezt akár egy alaptámadás állandó ismételgetésével is meg lehet tenni a legtöbb esetben. Sokkal fontosabb ennél, hogy stílusosan, minél látványosabban hajtsuk végre támadásainkat, hiszen így magasabb rangot érünk el a játékban, és a győzelmekért kapott jutalmunk is nagyobb lesz. Akármilyen furcsán hangzik, a játék harcrendszerének alapját egy bug inspirálta, melyet az Ominusha: Warlords játékban fedezett fel Kamiya. Ezt a hibát kihasználva a játékos képes volt a levegőben tartani az ellenfelét, ha a megfelelő időpontokban újra és újra megütötte őt a kardjával, a DMC-ben pedig ez köszönt vissza, természetesen alaposan továbbfejlesztve. Bár igazán hatékonnyá csak a harmadik résztől vált ez a rendszer, ennek ellenére már az első epizódban is lehetett szép dolgokat művelni vele.
A 2001-ben megjelent program ragyogó értékeléseket kapott, köszönhetően izgalmas játékmenetének, gótikus hangulat pályatervezésének és a stílushoz remekül illeszkedő hangzásvilágának (utóbbit köszönjük meg Masami Uedának, a Resident Evil játékok és az Okami zeneszerzőjének). A játék nehézségével kapcsolatban viszont sok helyen kritikusan fogalmaztak a játékosok és az újságírók, és szó mi szó, volt alapja az elégedetlenségüknek, hiszen a program piszkosul nehéz tudott lenni első nekifutásra, a kemény főellenfeleknek és félresikerült mentési rendszernek „hála”.
Jelenetek a játékból
 
Devil May Cry 2
Devil May Cry 2 – letérve a helyes útról
Ahogy a játékiparban lenni szokott, az első rész sikeressége szinte követelte magának a folytatást, mely 2003-ban meg is érkezett a Capcomtól. Nagy meglepetésre nem Hideki Kamiya foglalkozott a második résszel, hanem a japán cég Production Studio 1 nevű csapata. Ezzel kapcsolatos elégedetlenségét nem is rejtette véka alá a DMC 1 rendezője, és számos interjúban hangot adott csalódottságának. A játék megjelenését követően már mindenki tudta, hogy jobb lett volna, ha az eredeti gárda kezében marad az irányítás, hiszen az új cím minden szempontból elmaradt elődjétől. Az új producer, Tsuyoshi Tanaka szerint mindenképpen egy, az elődnél nagyobb játékot akartak összehozni, és ez véleményük szerint sikerült is, hiszen a pályák kilencszer nagyobbak voltak a DMC 1-ben tapasztaltnál, nagy kár, hogy a minőséget nem játéktérben mérjük.
Természetesen számos más változás is akadt a programban, melyek között volt pár jó megoldás, ám legalább ennyi tervezési hiba is akadt. Hogy még pörgősebbé tegyék a harcokat, végre nem csak a közelharci fegyvereket lehetett egy gombnyomással váltogatni, hanem a lőfegyvereket is, így nem kellett állandóan kilépni a főmenübe, ha csúzlit akartunk cserélni. Pozitívumként említhetjük, hogy Dante, és az őt segítő Lucia karaktermodelljei és animációi nagyon jól sikerültek, így ezen a téren tényleg sikerült túllépni az elődön. Viszont ezen a ponton vége is a pozitívumoknak, és nekiállhatunk ízekre szedni a játékot, van is min fogást találni. Bár a játék bejárható területe tényleg jóval nagyobb, mint az első részben, sajnos ez a részletesség rovására ment, néhány helyszín egyenesen sivárnak tűnt, ráadásul teljesen átlagos stílust kaptak a pályák, nyoma sem volt az első részre jellemző egyedi, gótikus hangulatnak. Ami viszont a legfájóbban érintette az első rész rajongóit, az Dante karakterének teljes kiherélése volt. A játékosok a nagyszájú, laza főhőst akarták irányítani, és nem azt a mogorva, az egész játék során mindössze egyetlen poént elsütő karaktert, akit a DMC 2-ben láthattunk.
Ám nem csak külcsín okozott csalódást a játékosoknak, hiszen számos játékelem is áldozatul esett a változtatásoknak. Bár sokan panaszkodtak annak idején, hogy milyen nehéz lett az első rész, ám sokkal nagyobb baj az, hogy folytatás ahhoz képest túlságosan is egyszerű lett. A főellenségek legyőzése már nem is annyira ügyességet és taktikázást igényelt, sokkal inkább csak türelmet. Gyakran még úgy is le lehetett győzni őket, ha csak távolról lőttük őket a pisztolyainkkal. A két játszható karakter (Dante és Lucia) által használt fegyverek terén sem a változatosság az első szó, ami eszünkbe jut, köszönhetően annak, hogy az új eszközök nagyon hasonlóak voltak egymáshoz, tulajdonképpen csak különféle kardok szerepeltek a játékban. Nem meglepő tehát, hogy a megjelenést követően nagyon vegyes kritikákat kapott a program a szaksajtó részéről. Furcsamód üzletileg mégis jól teljesített a program, hiszen több mint másfél millió példányt értékesítettek belőle. Egy jól csengő név úgy látszik bármilyen terméket el tud adni.
Egy látványos rajongói videó
 
Devil May Cry 3
Devil May Cry 3: Dante’s Awakening – csúcsra járatva
Azok a játékosok, akik a második részt követően már eltemették magukban a DMC sorozatot, és csalódottan tolták el maguktól a játék lemezét, 2005-ban újra izzíthatták kontrollerüket, hiszen ekkor jelent meg a sokak által máig a sorozat legjobbjának számító Devil May Cry 3. Mindenki legnagyobb örömére ez a rész kiküszöbölte az előző epizód minden hibáját, ráadásul számos fontos, pozitív újítást tartalmazott, kezdve a feljavított harcrendszertől, az érdekes szereplőkön át az izgalmas történetig. Ahogy az alcím is sugallja, a DMC 3 egy előzmény, egészen pontosan akkor játszódik, amikor Dante megnyitja démonvadász cégét, emiatt hősünk még sokkal ifjabb, mint az első részben. Akik a DMC 1-ben azt szerették, hogy Dante egy überlaza csávó, azok ezt a játékot kipróbálva valószínűleg el fognak csöppenni a boldogságtól, hiszen hősünknek most már be nem áll a szája, mindenhez van hozzáfűznivalója, és végre nem csak egy-egy mondatot tud kinyögni, mint az első részben, hanem hosszabb párbeszédek is lezajlanak a szereplők között. A történet szerint a bolt megnyitását követően Dante meghívót kap hatalomra éhes ikertestvérétől, Vergiltől, de hamarosan bekerül a képbe egy fanatikus, az ördöggel cimboráló férfi (Arkham), egy lilaruhás bohóc (Jester), és egy fiatal lány, aki szimplán a Lady nevet viseli. A sztori ezúttal sokkal részletesebb és izgalmasabb lett, mint az előző részek bármelyikében. Hideaki Itsuno a DMC 2-t követően ismét beleült a rendezői székbe, és a többi fejlesztőhöz hasonlóan ezúttal ő is jó munkát végzett. Ezek után nem csoda, hogy majd a Devil May Cry 4 készítése során is ő látja el ezt a pozíciót.
A játékmenet is sokat javult az előző rész óta, bár a lényeg (a látványos, pörgős összecsapások) megmaradt, viszont minden dinamikusabbá, gyorsabbá vált, ami jót tett a játékélménynek. Dante ezúttal öt teljesen különböző közelharci fegyvert forgathat, és ugyanennyi lőfegyverhez juthat hozzá a történet folyamán. Ezek közül mindig csak 2-2 lehet nálunk egy időben, viszont azok között egy gombnyomással válthatunk, így a folyamatos fegyvercserékkel rendkívül látványos kombókat hozhattunk össze. Ajánlatos utánanézni az interneten, hogy a profik milyen szédületes módon képesek játszani ezt a programot, hihetetlen dolgokra képesek. Ha mindezen változatosság nem lenne elég, Dante hat különböző harcstílussal rendelkezik, melyek újabb és újabb támadási formákat biztosítanak számára, csak rajtunk múlik, melyiket használjuk egy-egy harc során. Márpedig ezekre a képességekre szükségünk lesz, hiszen a főellenfelek ismét nagyon kemények lettek, főleg annak fényében, hogy a játék európai verziójának normál nehézségi fokozata a japán változat kemény fokozatának felel meg. Ám megéri szenvedni velük, hiszen annál nagyobb az élmény, minél több energiát fektetünk bele, ráadásul a játék remekül animált átvezető videókkal jutalmaz minket. A grafikán is sikerült javítani a fejlesztőknek, ezúttal nyoma sem volt a steril, átlagos pályáknak, plusz a játék audió része is nagyszerűre sikeredett. Bár már az első rész dallamai is jól sikerültek, de a harmadik epizód adrenalin pumpáló, keményebb zenéi talán még azokat is lepipálják.
A játékban számos extra is helyet kapott, melyek meghosszabbították kicsit a játékidőt, hiszen művészi képeket, videókat és új kosztümöket is megnyithattunk a végigjátszások során. Ezt fejelte meg a DMC 3 bővített változata, a 2006-ban kiadott Special Edition, melyben két új játékmódot is találhattunk. Az egyik a DMC 2-ben is látott Bloody Palace (10.000 szinttel!), melyben egy palotában kell emeletről emeletre felfelé haladnunk, miközben bedaráljuk az életünkre törő démonok hadát. A másik játékmódban Vergillel játszhatjuk végig a játékot, miközben az ő saját fegyvereit, harcstílusát használjuk, nagy kár, hogy csak egy új küldetés kapott helyett ebben a játékmódban, a többi megegyezik Dante pályáival.  A játék fejlesztésébe fektetett energia meghozta a gyümölcsét, hiszen átlagosan 85%-os értékeléseket kapott a program és egymillió-háromszázezer példány kelt el belőle. A PC-s közönség nagy szerencséjére végre készült egy PC-s port is a játékból, igaz ebben nem volt sok köszönet, hiszen a grafikája a PS2-s változat közelébe sem ért (mintha a színek „elvesztek” volna belőle), és sok kontrollert nem volt hajlandó felismerni a program. Cserébe viszont kaptunk egy Turbó módot, amivel felgyorsíthattuk a csatákat, még pörgősebbé téve azokat.
A DMC 3: Special Edition bevezető videója
 
 
Devil May Cry 4
Devil May Cry 4 – a démonvadászok új generációja
A DMC 3 kiadásakor már a legújabb konzolgeneráció megjelenésének idejében jártunk, így várható volt, hogy a következő epizód (mely kronológiailag a második rész előtt játszódik) már az Xbox 360 és Playstation 3 platformokra fog megjelenni. 2008-ban be is következett az elkerülhetetlen, hiszen februárban megérkezett a Devil May Cry 4 konzolos változata, majd pár hónappal később a PC-re írt bővített (ezúttal hibátlanul átportolt) verzió. Ám a játékot elindítva furcsa dologgal szembesülhetett a játékos - persze csak akkor, ha nem követte figyelemmel az előzetesen kiadott videókat – hiszen a jó öreg Dante helyett egy fiatal kölyök, Nero irányítását bízták ránk a fejlesztők. Nos igen, ő az új főhős, ám hogy a rajongók se maradjanak hoppon, Dante is fontos szerepet kapott a történetben. Ha nem vagyunk nagyon elfogultak a régi főhős irányába, akkor el kell ismernünk, hogy Nero egy nagyon jól megalkotott karakter, hasonló életfelfogással, mint Dante. Ő sem fél a halál arcába nevetni, mindössze kissé tiszteletlen még, talán ilyen lehetett Sparda fia is tinédzserkorában.
Képességeit tekintve Nero hasonlóan hatékony a démonvadászatban, mint a korábbi játékok hőse, ám neki van egy teljesen új „eszköze”, amit korábban még nem láthattunk. Démoni jobbkezével képes akár távolról is megragadni ellenfeleit, majd alaposan leápolhatja, vagy elhajíthatja őket. Emellett birtokában van a Red Queen nevű speciális kard és a Blue Rose, mely egy duplacsövű pisztoly. A játék későbbi részében megszerzett Yamato nevű katana mellett Nero más fegyvert nem használhat, ennek ellenére legalább olyan látványosan tud harcolni, mint Dante, akit ráadásul nem is kell teljesen hanyagolnunk, hiszen a játék második felében őt fogjuk irányítani. Sőt! Megkapjuk a DMC 3-ban általa használt öt fontosabb harcstílust, valamint új közelharci és távolsági fegyvereket. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy Dantéval azokat a területeket kell majd újból bejárnunk, amiket Neróval már átfésültünk, miközben megküzdünk ugyanazokkal az ellenfelekkel. Egy kicsit nagyobb változatosságot azért el tudtunk volna viselni.
Ha ezen a negatívumon túltesszük magunkat, akkor remek szórakozásban lesz részünk, köszönhetően a rengeteg lehetőségnek, amit az új karakter jelent. Akik magas szinten űzik a DMC játékokat, azok ismét bámulatos dolgokra lehetnek képesek az új harcrendszerrel, ráadásul az újgenerációs konzolok (és természetesen a PC) erejének köszönhetően mindezt olyan látványvilággal fejelték meg a fejlesztők, hogy arról csak elismerően lehet nyilatkozni. Nem hagyhatom ki vesszőparipámat, az audió részt sem, amiben a harmadik részhez hasonlóan kevés kivetnivalót lehet találni, bár akinek nem kenyere a rockosabb zenei felhozatal, az ezúttal is csalódni fog. Viszont kétségtelenül örömmel szolgálhat a rajongók számára, hogy Dante hangját a DMC 3-hoz hasonlóan ismét az Reuben Langdon adja, akire mára a karakter hivatalos hangjaként tekintenek a rajongók. Szerencsére a harmadik rész óta már a történetre is nagyon odafigyelnek a fejlesztők (valljuk be az első két epizódnak nem ez volt a legerősebb része), így azoknak sem lesz oka panaszkodni, akik egy jó sztorira kíváncsiak, és nem csak a vég nélküli harcra. Van itt kérem titkos lovagrend, őrült vallási vezető, bekattant tudós, mindez egy csipetnyi romantikával megfűszerezve, véleményem szerint remek koktél készült belőle.
 
Nézzük, hogy dolgoznak a profik!
Bár jelenleg nem tudunk arról, hogy újabb Devil May Cry játék lenne készülőfélben, ne legyenek kétségeink afelől, hogy egy-két éven belül újabb darabbal bővül a Capcom remek sorozata. Aki már játszott a negyedik résszel az tudja, hogy Nero személye, és démoni képességei jó pár kérdést felvetnek, melyek megválaszolása a következő epizód feladata lesz. Vajon a folytatásban ismét Nero lesz a főszereplő, és Dante végleg háttérbe szorul, vagy visszaköveteli magának a vezető szerepet, ahogy az előző részekben megszokhattuk? Visszatér-e a DMC 3 emblematikus figurája, Vergil, és milyen köze van neki Nero ördögi jobbkezéhez? Reméljük nem kell sokat várnunk, míg a fejlesztők kielégítik a kíváncsiságunkat, addig pedig vegyétek elő valamelyik DMC részt, lökjétek be a lemezt és élvezzétek a játékot! Hadd sírjon az ördög!
Kapcsolódó cikkek:
