Egy nemrég megjelent kutatás nem kevesebbet állít, minthogy mindeddig rossz irányból közelítettük meg az élet kialakulásának kérdését. Ahelyett ugyanis, hogy az első élőnek nevezett entitás kémiai építőköveit próbáljuk újra létrehozni, arra kellene összpontosítanunk, hogyan dolgozzák fel és raktározzák a különféle élőlények az információkat.
Ahogy Paul Davies, az Arizonai Állami Egyetem elméleti fizikusa és asztrobiológusa, a tanulmány egyik szerzője elmondta, az élet 3,7 milliárd évvel ezelőtti kialakulásának rejtélyét túlságosan is kémiai problémaként kezelik az ezzel kapcsolatos kutatások. Valamiért mindenkinek egy olyan kép él a fejében, hogy az élet létrejötte olyan, mint a tortasütés: csak egy halom hozzávaló és egy sor utasítás kell hozzá. „Ez a megközelítés viszont kifelejti a képletből az élet aspektusának leglényegesebb részét” – véli a szakértő. Az élő rendszerek egyik legjellemzőbb vonása ugyanis, hogy bennük az információ áramlása kétirányú: a legegyszerűbb alapelemektől a legösszetettebb részekig és ellenkező irányba is működik.
A tudósok évtizedek óta igyekeznek szimulálni azokat az ősi eseményeket és körülményeket, amelyek az élet kialakulásához vezettek bolygónkon. A híres Miller–Urey-kísérletek során az ötvenes években a Föld korai légkörének és óceánjainak összetételét igyekeztek modellezni, majd az ősleves molekuláit elektromos kisüléseknek (mesterséges villámcsapásoknak) tették ki. A szakértők meglepődve tapasztalták, hogy a kísérletben alig egy hét lefolyása alatt létrejöttek az élet alapvető építőelemei, az aminosavak.
A probléma ezzel csak annyi, hogy a kutatók azóta sem tettek jelentősebb előrehaladást annak megértésében, hogyan lesz az aminosavakból élő organizmus. A dolog egyik nehézsége, hogy nem igazán rendelkezünk jó meghatározással arra vonatkozóan, hogy mi is az élet, magyarázza Sara Walker, a kutatás egyik résztvevője.
A Földön az életet elsődlegesen a DNS jelenléte alapján azonosítjuk, de nem létezik semmiféle precízebb szabályrendszer a definiálásra. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az univerzum más pontjain egyáltalán nem biztos, hogy DNS-alapon alakult ki az élet, így valamiféle általánosabb, ugyanakkor precízebb meghatározásra lenne szükség.
Walker és munkatársai ennek érdekében elkezdtek kidolgozni egy matematikai modellt, amely az információ áramlása alapján kíván különbséget tenni élettelen és élő közt. Elmondásuk szerint ugyanis minden élőlény rendelkezik egy olyan tulajdonsággal, amellyel az élettelen objektumok nem bírnak: az információ két irányba áramlik bennük.
Például ha hozzáérünk a forró sütőhöz, a kezünkben található hőérzékeny receptorok érzékelik a túlzott meleget, és továbbítják az agyunkba a jelet, amely visszaüzen a kéz sejtjeinek, hogy távolodjanak el a veszélyforrástól. Ilyesfajta információáramlás jellemzi és irányítja a legegyszerűbb és a legbonyolultabb élő szervezetek működését is, a legkisebb baktériumoktól a legnagyobb cetekig. Ha ellenben egy süteményt helyezünk a forró lapra, azt ugyanúgy károsítani fogja a hő, de maga az objektum semmiféle kísérletet nem fog arra tenni, hogy reagáljon a helyzetre.
Az élőlények egy másik fontos vonása, hogy fizikailag különválasztódik bennük az információ tárolásának és leolvasásának helye. A DNS bázissorrendje tárolja az élethez szükséges információkat, de ezen kód konkrét utasításokká való lefordítása a riboszómákban zajlik. (Ezek alapján persze a számítógépek is rendelkeznek az élet alapvető vonásaival, ez azonban nem jelenti azt, hogy élnének, mondja Walker.)
Az új modell egyelőre kidolgozásának kezdeti stádiumában van, de körvonalazza azon vonásokat, amelyek alapján egy rendszert élőnek nevezhetünk. Ahogy Davies elmondta, amit eddig felvázoltak, az tulajdonképpen egy felhívás minden szakmabeli és érdeklődő felé, hogy itt az ideje, hogy újradefiniáljuk azt, ahogy az életről gondolkodunk, és a hardver helyett a szoftverre kezdjünk koncentrálni.
