Gabriel Villar, az Oxford kutatója fém vagy műanyag helyett folyékony cseppecskéket nyomtat 3D-nyomtatójával. Az általa kreált építmények pedig sok szempontból úgy viselkednek, mint az élő szövetek. Testünk sejtjei gyakorlatilag folyadékgömböcskék, amelyeket egy-egy membrán vesz körül. Ez a határoló membrán lipidekből épül fel, amelyek egymáshoz kapcsolódva két réteget képeznek. Villar készüléke pontosan ilyen gömböcskéket gyárt: folyadékcseppeket vesz körül egy-egy kétrétegű lipidmembránnal.

Korábbi hasonló kutatások során általában kész sejtekből igyekeztek szöveti struktúrákat nyomtatni, a mostani projekt tudósai azonban úgy vélik, hogy az olyan szövetek létrehozásának is megvan a tudományos haszna, amelyek sok szempontból az élő szövetekhez hasonlóan viselkednek, azonban nem tartalmaznak valódi sejteket. Ezek a változatok egyrészt olcsóbbak, másrészt az örökítőanyag hiánya azt jelenti, hogy nem kell aggódni a növekedés vagy az osztódás kontrollálása miatt.

A kutatócsoport által kifejlesztett nyomtató két fúvókával rendelkezik, amelyek egyenként 65 pikoliteres cseppecskéket bocsátanak ki magukból. A nyomtatás egy olajat tartalmazó alapba történik, amelybe a fúvókák másodpercenként egy cseppecskét helyeznek el óriási precizitással. A cseppek köré aztán magától felépül a lipidréteg, amely az olaj anyagából kapja az utánpótlást. Amikor pedig két szomszédos csepp egyesül, kettős lipidréteg keletkezik, tehát elkészül a mesterséges „sejt”.

Az ilyen módon legyártott gömböcskékből az eddigi kísérletek során maximum 35 ezer elemből álló szerkezeteket építettek fel, amelyek azt követően is megőrizték formájukat, hogy az olajat eltávolították mellőlük. Konzisztenciájuk az emberi test lágy szöveteivel egyenértékű, és akár hetekig is egyben maradnak. Némi festékkel megszínezve pedig akár színpompás díszek is létrehozhatók belőlük.

Az esztétikai érték természetesen csak a kezdet, a mesterséges szövetek sok egyéb mutatványra is képesek. Továbbítani tudják például az elektromos jeleket. Villar néhány sejt membránjába ioncsatornákat is beépített, és ezek valódi sejtekhez hasonló módon adták tovább egymásnak az elektromos impulzusokat.

A szakértők olyan szöveteket is létrehoztak a szintetikus sejtekből, amelyek képesek voltak feltekeredni, illetve összehúzódni. Ehhez magasabb sótartalmú gömböcskéket használtak, amelyek nyomtatás után több vizet szívtak magukba, így nagyobb méretre tettek szert. Amikor egymásra nyomtattak két olyan réteget, amelyek egyike sósabb „sejtekből” állt, azok önmaguktól cső formába rendeződtek. Villar négyszirmú alakzatokat nyomtatva üreges gömböket is létre tudott hozni.

Ezek a szintetikus szövetek sok szempontból hasonlítanak az izomszövetekre, amennyiben persze a kutatók képesek lesznek visszafordítani a folyamatot, és megvalósítani az elernyedést is. Az üreges gömböknek is sok haszna lehet, ilyeneket ugyanis általában nagyon nehéz létrehozni. Az „öncsomagoló” módszer viszont hatásos útnak tűnik. Ilyen módon például különféle hatóanyagokat hordozó konstrukciók lehetnek létrehozhatók. Ezek a felhasználási módok persze egyelőre még nagyon távol állnak a megvalósulástól, de kétségkívül érdekes, sok lehetőséggel kecsegtető kutatásról van szó.