A lajhárok köztudottan sem tartoznak az élővilág gyorsnak mondott állatai közé, a háromujjú lajhárok azonban egészen új értelmet adnak a lomha szónak – minden szinten. Míg kétujjú rokonaik legalább a fák koronái közt viszonylag nagy területeket járnak be, előbbiek egész életük során egy 3000 négyzetméteres, egy focipálya harmadát kitevő területen belül maradnak. Emésztésük a leglassabb az összes emlős közt, nagyjából fele olyan gyors, mint a velük egy súlyban levő állatoké általában. Lassúságuk rendkívül kalóriaszegény, nagyrészt falevelekből álló táplálkozásuk eredménye. Ennek megfelelően rengeteget alszanak, és testhőmérsékletük is alacsonyabb az emlősök közt megszokottnál (30−34 °C az ébrenlét óráiban, és még alacsonyabb alvás közben).
A különös állatok azonban hetente egyszer óriási kockázatot vállalnak, amelynek oka mindeddig érthetetlennek tűnt: lemásznak a fáról, egy gödröt ásnak a talajba, és abba ürítenek. Tekintve, hogy kétujjú rokonaik minden probléma nélkül végzik el dolgukat a fáról is, a kutatók sokáig nem értették, miért vállalják ezt az óriási rizikót az állatok. És a talajon tartózkodás ténylegesen nagyon veszélyes: vezető haláloknak számít a lajhárok körében, hogy a heti egyszeri alászállás ideje alatt elkapja őket valamilyen ragadozó. Egy-egy ilyen „kiruccanással” ráadásul napi energiabüdzséjük 8 százalékát emésztik fel.
Jonathan Pauli, a Wisconsin-Madison Egyetem kutatója nemrégiben megfejtette a rejtélyt, közben fényt derítve az élővilág talán legérdekesebb szimbiotikus életközösségére. Minden egyes lajhár valóságos kis ökoszisztémát hordoz magával, amelynek tagjai erősen egymásra vannak utalva, ami a túlélést illeti. Az állatok bőrét algák és gombák borítják, illetve egy nagyon különleges molylepke is éldegél a lajhár bundájában. A vizsgálatok során kiderült, hogy a lajhár nemcsak a fák leveleivel táplálkozik, hanem a saját magán „termesztett” algákat is lerágcsálja szőrszálairól, ezek pedig tápanyagokban jóval gazdagabbak a leveleknél. Az algák a lajhár teljes testtömegének átlagosan 2,5 százalékát teszik ki, tehát akárhogy is nézzük, jelentős mennyiségről van szó. Ezzel meg is van a válasz az egyik régóta problémásnak tartott kérdésre, tudniillik hogy a lajhárok még rendkívüli lomhaságuk mellett is több energiát látszanak felhasználni, mint amennyit a levelekből fedezni tudnának.
A lajhár kültakarója kiváló élőhelynek bizonyul az algák számára: a szőrszálakok különleges repedések találhatók, amelyek csapdába ejtik az esővizet, így folyamatosan nedvesen tartják az aprócska organizmusokat. Ami a molyokat illeti, ezek a lajhár bundájában párosodnak, és amikor elpusztulnak, a gombák lebontják testüket, nitrogénben gazdag táptalajt biztosítva az algák számára. A molyok azonban nem töltik egész életüket a lajhár szőrszálai közt, és itt jön be a képbe a heti egyszeri talajra ereszkedés.
Pauli és kollégái egy csapatnyi Costa Ricában élő lajhár viselkedését tanulmányozták, és ennek során rájöttek, hogy a háromujjú lajhárok bundájában jóval több moly rejtőzik, mint a kétujjúakéban. Kiderült továbbá, hogy amikor az állat a talajra ereszkedik, a megtermékenyített molyok elhagyják a lajhár bundáját, és a friss ürülékbe rakják le petéiket. A kikelő lárváknak így van miből táplálkozniuk, amikor pedig a bábokból előbújnak a kifejlett molyok, ezek felszállnak a fák közé, és keresnek maguknak egy lajhárt. Mivel a gazdaállatok rendkívül korlátozott területen élnek, a molyok jó eséllyel azt a lajhárt találják meg, amely szüleiknek is otthont adott.
