A héten két olyan tanulmány is megjelent, amely az Antarktisz nyugati részét borító jégmező sorsával foglalkozik. A szerzők, két egymástól függetlenül dolgozó kutatócsoport tagjai, nagyon hasonló következtetésekre jutottak: a jelek szerint a jég olvadásának üteme olyan szinten felgyorsult, hogy gyakorlatilag megállíthatatlanná vált a folyamat. A tetemes vízkészleteket tároló jégtömeg a következő évszázadok során legalább három méterrel fogja megemelni a tengervíz szintjét a bolygón.
A NASA és a Kaliforniai Egyetem közös kutatócsoportjának tagjai 40 év megfigyelési adatait elemezve jutottak arra a következtetésre, hogy az Amundsen-tenger gleccsereinek sorsa megpecsételődött. Ezek a jégfolyamok már jelenleg is nagyban hozzájárulnak a vízszint globális emelkedéséhez, hiszen évente annyi vizet adnak vissza az óceánnak, mint amennyit a teljes grönlandi jégmező. A gleccserek jege legalább további 1,2 méterrel növelheti a vízszintet, és az olvadás üteme messze meghaladja azt, amit a klímakutatók többsége elképzelhetőnek tartott.
A kutatók elmondása szerint a gleccserek menthetetlen eltűnésének tényét három különböző jelenség is alátámasztja: a folyási sebesség fokozódása, a tengerbe lógó vég kiterjedésének növekedése, illetve a gleccserágyak topográfiája. Korábbi kutatások minden kétséget kizárólag igazolták, hogy az elmúlt négy évtizedben fokozatosan felgyorsult a jégfolyamok áramlási sebessége.
A tengerben végződő gleccserek esetében az olvadás túlnyomó része azon a vonalon túl következik be, ahol a jég a kőzetágyhoz kapcsolódik. Az ezen túli részek a víz színén lebegő selfjeget alkotnak. Az antarktiszi gleccserek tengerbe lógó vége az elmúlt évtizedek során vékonyodni kezdett, tömegük lecsökkent, így már azokon a helyeken is lebeg, ahol a korábban az alacsony tengerfenéken ült. A gleccserek kőzetágyon nyugvó része tehát egyre inkább a szárazföld belseje felé húzódik vissza. A sebesség növekedése és ez a visszahúzódás kölcsönösen erősítik egymást, hiszen a gyors folyás következtében még jobban elvékonyodik és szétterül a jégár vége, a könnyű jégrétegek pedig felemelkednek a kőzetágyról. A benyomuló víz alámossa a jeget, amely még szabadabban áramolhat előre, hiszen immár nem korlátozza a kőzetágy lehorgonyzó hatása.
Ahhoz hogy a folyamat lelassuljon, olyan felszíni formákra lenne szükség, amelyek képesek megakasztani az egymást gerjesztő eseményeket. A gleccserágyban megbúvó méretesebb dombok például alkalmasak lehetnek erre, viszont a NASA jégvastagsági vizsgálatai alapján a Nyugat-Antarktisz hat legnagyobb gleccsere esetében nem léteznek ilyen kiemelkedések. Az egyetlen kivételt a Haynes-gleccser jelenti, amely azonban csak egy viszonylag kisebb régióból táplálja magát jéggel, így esetleges lelassulása nem sokban befolyásolná az események végkimenetelét.
A nyugat-antarktiszi jégtakaró összeomlása megállíthatatlannak tűnik, mondják a szakértők. A folyamatokat valószínűleg a tengervíz felmelegedése indította be, amely a selfjég alá áramolva megkezdte annak felgyorsuló kiolvasztását.
A Washingtoni Egyetem kutatói topografikus mérésekkel és számítógépes modellekkel szimulálták az egyes gleccserek jövőbeli sorsát. Számításaik szerint a Thwaites-gleccser a következő egy-két évszázad során teljesen eltűnhet, önmagában több mint fél méterrel növelve meg a globális tengerszintet. Ez a jégár pozíciója miatt gyakorlatilag dugóként szolgál a teljes nyugati jégmezőhöz, és eltűnésével semmi sem állja útját annak, hogy ezek a részek is beleolvadjanak a tengerbe. A jégmező annyi vizet raktároz, amely a világtenger szintjét 3−4 méterrel emelheti meg.
A pesszimista becslések alapján a jégmező teljes összeomlása 200 éven belül bekövetkezhet, az optimistább változat pedig nagyjából 1000 évre teszi a folyamat lezajlását. Egy dologban azonban nincs vita a kutatók közt: az események leállíthatatlanok. A szakértők a mérés és a modellezés során semmi olyan mechanizmusra nem akadtak rá, amely akár átmenetileg is stabilizálhatná a gleccserek visszahúzódásának folyamatát.
A Thwaites-gleccser lehorgonyzott vége jelenleg egy 600 méteres mélységben található alacsony kiemelkedésen ül. Ahogy visszább húzódik, mélyebb vizek felé ér az öbölben, és esése hirtelen meredekebbé válik majd, ami instabillá teszi a víz fölötti részeket. Innentől kezdve a jégvesztés fokozott ütemben folytatódik tovább, magyarázzák a kutatók.
