Egy újfajta, nanotechnológián alapuló vércukor-szabályozó módszerrel a jövőben jelentősen csökkenthető lehet a cukorbetegek által igényelt injekciók száma. A technikát az Észak-Karolinai Állami Egyetem és az Észak-Karoliniai Egyetem kutatói fejlesztették ki, és Zhen Gu vezető kutató elmondása szerint jelentősen megkönnyítheti a páciensek mindennapjait.
A módszer lényege, hogy olyan nanorészecskéket injekcióznak be a beteg bőre alá, amelyek biokompatilis és biológiailag lebomló polimerekből (poli(tejsav-glikolsav), PLGA) állnak, belsejükben pedig inzulint hordoznak. A PLGA-nanorészecskék mindegyikét vagy pozitív töltést hordozó kitozán, vagy negatív töltésű alginát bevonattal látják el. Amikor különböző bevonatú nanorészecskéket összekeverik, azok töltésüknek köszönhetően „nanohálózatba” állnak össze, vagyis szubkután beadva együtt maradnak a bőr alatti kötőszöveti rétegben.
A PLGA-nanorészecskék fala ugyanakkor pórusokkal is el van látva, vagyis a testbe bejutva rögtön elkezdik szivárogtatni magukból az inzulint. A hormon azonban nem jut messzire, hiszen a nanohálózat elektrosztatikus erői a bőr alatti rétegekben tartják, aprócska „inzulintározókat” hozva létre. Gyakorlatilag arról van szó, hogy egy dózisnyi inzulin a bőr alatt pihen, arra várva, hogy bejuthasson a véráramba.
És hogy hogyan kerül ki onnan? Egy kézi ultrahangos készülék segítségével, amely a kérdéses területre irányítva ideiglenesen megzavarja a nanohálózat működését. Az ultrahanghullámok által keltett apró gázbuborékok távolabb taszítják egymástól a nanorészecskéket, amelyek közt ennek következtében megszakadnak az elektrosztatikus kapcsolódások, az inzulin pedig kikerül átmeneti ketrecéből, és véráram felé indul, amiben az ultrahanghullámok „toló hatása” is segíti. Amint megszűnik az ultrahangos hatás, a nanohálózat újra felépíti magát, és megkezdődik a következő adag inzulinlöket gyűjtögetése a szubkután térben.
A kutatók a kísérletek alapján bizonyosak abban, hogy a technika működik, azzal kapcsolatban azonban további vizsgálatokat kell végezni, hogy kiderítsék, pontosan hogyan is teszi ezt. A módszer kiválóan alkalmazhatónak bizonyult 1-es típusú cukorbetegségben szenvedő laboratóriumi egerek esetében: az inzulin pillanatok alatt bejutott a véráramba, és a nanohálózatban tárolt hormonmennyiség elegendőnek bizonyult tíz teljes napra.
Amikor aztán a nanorészecskék kifogynak az inzulinból, újabb injekcióra van szükség, a korábbi hálózat tagjai pedig pár hét alatt mellékhatások nélkül felszívódnak a szervezetben. A metódussal töredékére csökkenthető a cukorbetegek által igényelt injekciók száma, és a technika valószínűsíthetően más, rendszeres gyógyszerszedést vagy injekciózást igénylő állapotok esetén is alkalmazható lehet.