A kozmikus tragédia első felvonása 2011. március 28-án kezdődött, amikor a NASA Swift nevű műholdja a röntgentartományba eső jelet, úgynevezett gammakitörést észlelt a Sárkány csillagképben. A hasonlóan erős röntgensugár-források hátterében általában aktív galaxismagok állnak, vagyis olyan távoli csillagrendszerek, amelyek központjában egy szupermasszív fekete lyuk foglal helyet. Ahogy ez a fekete lyuk maga felé vonzza az anyagot, az felforrósodik és akkréciós korongot képez, közben pedig a röntgentartományban sugároz. Esetünkben azonban nem ez volt a helyzet: a 3,9 milliárd fényévnyire található, Swift J1644+57 jelű objektum ugyanis egészen mostanáig nem bocsátott ki röntgensugarakat. Úgy tűnik tehát, hogy egy mindeddig inaktív fekete lyukról lehet szó, amely a csillagászok szeme előtt csapott le első áldozatára, egy túl közel merészkedő csillagra.
Csillagokat éppen elnyelő fekete lyukakkal már találkoztak a kutatók, azonban ez az eset ezek között is különlegesnek számít, mivel egy szupermasszív fekete lyuk ébredt fel szendergéséből. Ahogy a csillag megközelítette a fekete lyukat, az erős árapályhatás elkezdte széttépni az égitestet. A csillag anyaga egyre közelebb örvénylett és közben több millió fokra hevült. Az ilyen hőmérsékletű gázok pedig röntgensugárzást bocsátanak ki, ezt észlelték a Swift műszerei. Ahogy az anyag elkezdett belehullani a hatalmas tömegű objektumba, két óriási jet, azaz nagyenergiájú kitörés formálódott a forgástengely mentén. A jetek kialakulásának pontos módja nem ismert, de az elméletek szerint a fekete lyuk által keltett igen komplikált mágneses mezők fény közeli sebességre gyorsítják az anyag egy részét, és két irányban kilövik azt a központi objektum tengelye mentén.
A fekete lyukba hulló anyag jellegzetes ingadozásokat okoz a kibocsátott sugárzás frekvenciájában, ezeket nevezik kvázi-periodikus oszcillációknak (QPO), és tulajdonképpen az anyag utolsó jelzései a külvilág felé, mielőtt az végleg eltűnne a fekete lyuk eseményhorizontja mögött. A kutatók által észlelt QPO, azaz a csillag „halálsikolya” ezúttal 5 mHz körüli érték volt.
A csillag tragikus elmúlásán túl a megfigyelésnek komoly tudományos implikációi is vannak. A kvázi-periodikus oszcillációk megfigyelése ugyanis sokat segíthet az általános relativitáselmélet jobb megértésében. Egy érdekes jelenség, az úgynevezett Lense‒Thirring-effektus értelmében minden tömeggel rendelkező forgó test magával húzza a tér-időt, megtekerve az anyag szerkezetét. A hatás létezését Einstein relativitáselméletét véve alapul 1918-ban jósolta meg két osztrák fizikus, Joseph Lense és Hans Thirring. Az effektus vizsgálatára kellően nagy tömegű kísérleti alanyok hiányában nem sok lehetőségük van a kutatóknak, a QPO-k azonban sokat elárulhatnak a jelenségről. Egyelőre ezzel kapcsolatban nincsenek közölhető eredmények, de valószínűleg csak idő kérdése az egész.
































