A különféle emberi betegségek kezelési módjainak kikísérletezésére régóta használnak genetikailag módosított egereket. A kutatók sokszor évekig dolgoznak azon, hogy reprodukálják az állatokban azt a genetikai mutációt, amely megfeleltethető az emberben jelentkező kórképnek, hogy aztán megpróbálják valamilyen módon kikúrálni az állatokat. Ezeket a mesterségesen létrehozott mutáns egereket aztán a kutatás előrehaladása érdekében valamilyen módon szaporítani is kell, mégpedig lehetőség szerint a génállomány megváltoztatása nélkül.

Erre a legjobb módszer a klónozás lehet, amelyet napjainkban elviekben már szinte bármilyen testi sejtből meg lehet oldani. A szomatikus sejtmagátültetés (SCNT), avagy a Dolly-módszer során egy petesejt magját a klónozandó állat egy testi sejtjének magjával helyettesítik. Ezzel a technikával hozták létre 1996-ban Dollyt, a bárányt is. Az elmúlt évek során sokan sokféle testi sejtet igyekeztek felhasználni a célra, és kiderült, hogy egyáltalán nem mindegy a végeredményül kapott klónok életképessége szempontjából, hogy milyen szomatikus sejtből ered az anyaállat genetikai állományát hordozó sejtmag.

A legjobban bevált „alapanyagnak” a follikuláris sejtek bizonyultak, amelyek a petesejt táplálását végzik az ovuláció előtt és alatt. A problémát az okozza, hogy ezek a sejtek egyrészt korlátozott mennyiségben vannak jelen, másrészt begyűjtésük sem kockázatmentes, és meglehetősen invazív eljárásnak minősül. A kutatók ezért igyekeznek alternatív megoldásokat találni, vagyis olyan sejteket felhasználni, amelyek könnyebben hozzáférhetőek, és több van belőlük, így egyetlen donorból több alkalommal is kinyerhetők. Az egyik, már kipróbált módszert a bőrből származó sejtek jelentették, a Riken Fejlődésbiológiai Kutatóközpont szakértői pedig legutóbbi projektjük során az állatok farkából vételezett vérminták sejtes összetevőiből, konkrétan különféle fehérvérsejtekből hoztak létre egészséges klónokat.

A follikuláris sejtek magjának használata esetén a beültetések 2,7 százaléka eredményez életképes utódot. Az öt különböző típusú fehérvérsejt közül a limfociták bizonyultak a legkevésbé használhatónak, azonban esetükben is élve jött a világra a belőlük létrehozott embriók 1,7 százaléka. A fizikailag legnagyobb méretű, és ezért a vérből legkönnyebben kiszűrhető granulociták és monociták magjának beültetése 2,1 százalékban bizonyult sikeresnek. (A lenti képen látható példány egy leukocitából származik.) A kísérletek során több kérdés is megválaszolatlan maradt, egyelőre például érthetetlen, hogy a granulocita magok esetében miért kiemelkedően magas (22,6%) a korai embrionális korban bekövetkező fragmentáció aránya, amit ilyen mértékben sem a follikuláris sejtek, sem pedig a limfociták felhasználása során nem észleltek.

Bár a fehérvérsejtek nem szárnyalták túl a follikuláris sejtek sikerét a sejtmagátültetéses klónozásban, jelentősen nem maradtak el ettől, és ami még lényegesebb: sokkal egyszerűbben és nagyobb számban gyűjthetők be, mint ez utóbbiak. A fehérvérsejtek egyetlen donortól több alkalommal is könnyedén begyűjthetők, így általuk jóval könnyebben szaporíthatók azok a fáradságos munkával létrehozott mutáns egértörzsek, amelyek révén egy napon talán legyőzhetővé válhat az általuk hordozott emberi betegség.