A történelem előtti idők állatainak esetleges klónozása kapcsán mindig felmerül egy nagyon fontos kérdés: mennyi ideig maradhat épségben a DNS? Amint azt jól tudjuk, semmi sem tart örökké, és így van ez az örökítőanyaggal is. Úgy tűnik, hogy egy fosszíliákon végzett kiterjedt új-zélandi kutatás pontot tehet a vita végére, és talán végre a nagyközönség is elfogadja, hogy dinoszauruszokat klónozni jelenlegi ismereteink szerint csak a mozivásznon lehet.
A sejt halála után enzimek kezdik bontani a nukleotidok közötti kötéseket, amelyek a DNS gerincét alkotják, majd a lebontó mikroorganizmusok tovább gyorsítják ezt a folyamatot. Hosszú távon azonban a vízzel való érintkezés tűnik a legfontosabb faktornak a kötések felbomlásában. Mivel valamiféle talajnedvesség a Föld szinte minden vidékén kimutatható, az eltemetődött csontminták elvileg közel hasonló ütemben bomlanak le.
Ennek a bomlásnak a pontos sebességét nehéz meghatározni, mivel ehhez olyan fosszíliákat kell találni, amelyek viszonylag nagy mennyiségű DNS-t tartalmaznak, majd össze kell hasonlítani ezeket. Ami még inkább megnehezíti a feladatot, hogy bár a bomlás üteme nagyságrendileg hasonló, egyes környezeti tényezők (hőmérséklet, mikrobák jelenléte, oxigenizáltság) jelentősen felgyorsíthatják a degradációs folyamatokat.
A Koppenhágai és a Perth-i Egyetem paleogenetikusai 158 lábcsontot vizsgáltak meg, amelyek mindegyike a már kihalt moafélék családjának egy-egy képviselőjéhez tartozott. Az egykor Új-Zéland szigetein élő, hatalmasra nőtt, röpképtelen madaraktól begyűjtött csontok 600‒8000 év közötti korúak voltak, és megtalálásuk helyszínei öt kilométeres távolságon belül helyezkedett el egymáshoz képest, így közel azonos környezeti tényezőkkel számolhatunk.
A fosszíliák kora és az örökítőanyag bomlási foka alapján a kutatók 521 évben állapították meg a DNS felezési idejét, ami annyit tesz, hogy 521 év alatt a mintában található molekulák vázát alkotó foszfodiészter kötések fele bomlik fel, még egyszer ugyanennyi idő elteltével pedig felbomlik a maradék kötések fele, és így tovább.
A kutatók megállapításai szerint, még az ideálisnak mondható körülmények között, mínusz 5 ˚C-on megőrződött csontok esetében is bizton állítható, hogy 6,8 millió év alatt gyakorlatilag az összes nuleotidkötés felbomlik a DNS molekulán belül. Ennél azonban még sokkal korábban bekövetkezik egy másik fontos mérföldkő: körülbelül 1,5 millió év elteltével a DNS olyan apró szakaszokra bomlik fel, hogy azokból már lehetetlen bármiféle hasznos információt kihámozni, vagyis az genetikai kód olvashatatlanná válik.
Mindez azt jelenti, hogy bár mesének nem rossz, nem tűnik reálisnak, hogy borostyánban konzerválódott ősi rovarok révén dinoszauruszokat tudunk majd klónozni, tekintve, hogy ezek utolsó képviselői 65 millió évvel ezelőtt haltak ki. Másrészt viszont a jelenleg ismert legidősebb használható DNS-szekvencia csak félmillió éves, a számítások szerint pedig ehhez képest még lehetséges visszább haladni a múltban.
A DNS megőrződésének mértékét persze sok faktor befolyásolhatja, így mindenképp érdekes és fontos lenne megismételni az előzőekben ismertetett vizsgálatot sokkal hűvösebb éghajlatokon, vagy éppen az örökjég birodalmában, mondja Michael Knapp kutató. Még az ugyanazon területen feltárt csontok esetében is jelentős különbségek mutatkoztak az örökítőanyag degradációjában attól függően például, hogy az állat melyik évszakban pusztult el. Minden körülményt észben tartva sem valószínű azonban, hogy nagyságrendi különbség mutatkozhat a szakértők által meghatározott bomlási ütemben. 
