1. oldal
1998. november 20. történelmi dátumnak számít az űrkutatásban: az orosz űrügynökség, a Roszkozmosz Proton hordozórakétája 185−354 kilométer magas, 51,6° hajlásszögű, 90 perc keringésidejű Föld körüli pályára állított egy közel 20 tonnás űreszközt. A Zarja, avagy Napkelte elnevezésű 12,56 méter hosszú, 4,11 méter átmérőjű hengeres egység volt a Nemzetközi Űrállomás (ISS) első űrbe juttatott modulja, amelynek 15 évvel ezelőtti pályára állításával megkezdődött minden idők legjelentősebb nemzetközi űrprojektje.
A Nemzetközi Űrállomás tulajdonképpen három nemzeti űrállomás terveinek kombinációjából jött létre, ezek a szovjet-orosz Mir−2, az amerikai Freedom (benne a japán Kibo űrlaborral), illetve az európai Columbus voltak. A Mir−2 első modulja, amely a Zarjához hasonló funkciókat látott volna el, a kilövéskor megsemmisült, a NASA első moduláris állomásának szánt Freedom szintén nem készült el, a német vezetéssel szerveződő Columbus-programnak pedig az 1990-es újraegyesítés utáni költségvetési megszorítások jelentették a végét. A Nemzetközi Űrállomás saját története 1993 szeptemberében kezdődött, amikor Al Gore, az Egyesült Államok alelnöke és Viktor Csernomirgyin orosz miniszterelnök bejelentették, hogy közösen kezdenek egy új űrbázis létrehozásába. Ekkor egyeztek meg abban is, hogy az amerikaiak a továbbiakban részt vesznek a Mir-programban.
A Nemzetközi Űrállomás 1998 decemberében: a Zarja és a Unity
Az űrállomás létrehozása során nagyban támaszkodtak a Mir−2, a Freedom és a Columbus már elkészült terveire, így a épült meg első elemként az orosz gyártású, amerikai finanszírozású Zarja. Az űrállomás kezdeti magjaként szolgáló modul az első időkben igazi „mindenesként” funkcionált: központi vezérlőteremként és kommunikációs centrumként használták, illetve napelemes energiaellátással és saját hajtóművekkel is felszerelték, mely utóbbiak kulcsszerepet játszottak az ISS kezdeti pozicionálásában és pályamagasságának biztosításában. Az űrállomás havonta nagyjából 2,5 kilométert veszít a magasságából a légköri fékeződés és a gravitáció miatt, így a pályáját rendszeresen meg kell emelni. Ezért a manőverért kezdetben a Zarja, illetve az űrsiklók voltak a felelősek, 2000 júliusa óta pedig az ekkor csatlakoztatott Zvezda modul két főhajtóműve biztosítja végrehajtását.
Bill Bastedo, az állomás második modulja, a Unity egyik fő felelőse, munkatársaival együtt a houstoni irányítóközpontból nézte a Zarja startját. „Számunkra különösen izgalmas volt a dolog, hiszen a küldetés sikerén múlott, hogy mi is végrehajthatjuk-e, amin évek óta dolgoztunk” – mondja. A Unity nevű amerikai kikötőmodul két héttel később, december 4-én indult útjára az Endeavour űrrepülőgép rakterében. Ez az egység már teljes egészében amerikai gyártmány volt, a Boeing mérnökei építették.
Az Endeavour parancsnoka a küldetés során a Kennedy Űrközpont jelenlegi igazgatója, Bob Cabana volt. „Tudtuk, hogy nem hibázhatunk: az első összeszerelő küldetésnek sikeresnek kellett lennie, hogy legyen remény a folytatásra” – mondja. Az űrállomás ténylegesen „nemzetközivé” válásához két olyan egységet kellett összeszerelni, amelyek különböző országok űrprogramjainak eredményei voltak, ráadásul elsőre tökéletes munkát kellett végezni, mivel a következő látogatást hat hónappal későbbre tervezték. „Nagyon bíztam abban, hogy a dokkolást meg tudjuk oldani” – mondja Bastedo. „Amiatt sokkal jobban aggódtam, hogy hogyan fogjuk tudni igazolni, hogy a Unity és a Zarja rendszere valóban összeállt, és biztonságosan pályán hagyható a következő fél évre.” Mint utólag kiderült, fölösleges volt az aggodalom.
2. oldal
Az Endeavour december 4-én startolt, a Unity raktérből való kiemelésére pedig december 5-én került sor a Canadarm nevű, 15 méteres robotkar segítségével. A modult az űrrepülőgép külső, zsilipes dokkolójához csatlakoztatták, majd másnap a Zarjához manővereztek vele, és az űrállomás első egységéhez csatlakoztatták a Unity másik dokkolószerkezetét. December 7-én Jerry Ross és Jim Newman űrhajósok egy 7 óra 21 perces űrséta keretében 40 kábellel csatlakoztatták össze a két modult. A Unity így bekerült a Zarja napelemek által biztosított áramellátó rendszerébe, és számítógépei beindultak. A következő napokban aztán az űrhajósok leszedték a start idejére felhelyezett védőburkolatokat, illetve két antennát szereltek fel a Unity külsejére.
Az ünnepélyes ajtónyitásra december 10-én került sor: Cabana és az orosz Szergej Krikaljov együtt szálltak át a kikötőmodulba, ahol hozzáfogtak a belső rendszerek aktiválásához és teszteléséhez, majd röviddel később a Zarja felé vezető ajtót is kinyitották. Az első modulban kicseréltek egy hibás akkumulátort, majd további szerelések és tesztek után, 28 és fél órával az első ajtónyitást követően újra lezárták az immár ténylegesen nemzetközinek tekinthető űrállomás nyílásait. Az Endeavour december 13-án hagyta el az állomást, és néhány műhold pályára helyezését követően két nappal később szállt le a Kennedy Űrközpontban.
A Nemzetközi Űrállomást következő alkalommal a Discovery legénysége látogatta meg öt hónappal később, majd további egy év múlva, 2000 májusában az Atlantis űrsikló következett, amely az utánpótlás biztosításán túl 30 kilométerrel megemelte az állomás pályamagasságát. Az első lakómodul, a Zvezda 2000. július 25-én került a helyére, az első állandó legénység pedig még ugyanezen év november 2-án beköltözött. Bill Sheppard, Szergej Krikaljov és Jurij Gidzenko négy és fél hónapot töltött a fedélzeten. Az azóta eltelt 13 évben a Nemzetközi Űrállomás folyamatosan lakott volt, vagyis az első expedíció kezdete óta folyamatos az emberi jelenlét az űrben. Jelenleg a 38. küldetés tagjai (három orosz, két amerikai és egy japán űrhajós) képviselik az emberiséget odafönn.
A Zarja, a Unity és a Zvezda mellé az évek során további elemek kapcsolódtak, így az állomás napjainkra négyszer akkorává nőtt mint a Mir, és ötször akkorává, mint a Skylab. Működtetésében a NASA, a Roszkozmosz, az Európai Űrügynökség, a japán JAXA és a kanadai CSA is részt vesz, vagyis összesen 15 ország összefogását dicséri. Az űrállomás összeszerelése és karbantartása céljából eddig 174 űrsétát hajtottak végre az űrhajósok összesen közel 1100 órát töltve az űrben. Az állomás jelenleg nagyjából 450 tonna tömegű, közel 110 méter széles, majdnem 73 méter hosszú és 20 méter magas, hermetikus térfogata pedig több mint 800 köbméter, ami nagyjából akkora, mint Boeing 747-es repülő belső tere. Másfél óránként kerüli meg a Földet, és az éjszakai égen a Hold után a második legfényesebb objektum.
A kifejezetten tudományos célokkal épült űrállomáson folytatott kísérletek és mérések számtalan tudományterület számára hoztak jelentős előrelépéseket. A Canadarm és a Canadarm2 robotkarok mintájára készült robotikus rendszerek áttörést eredményeztek az idegsebészetben, az állomás víztakarékossági technikáit a Föld legszárazabb régióiban alkalmazzák, a fedélzetről műszerek figyelik az amerikai termőföldek állapotát, illetve a süllyedő Velencét és környékét is, hogy csak néhányat említsünk a jelenleg is folyó projektek közül. Ezen túl persze fontos űrkutatási kezdeményezések is folynak a fedélzeten: vizsgálják a Nap különféle jellemzőit, a sötét anyag részecskéi után kutatnak, illetve behatóan tanulmányozzák a hosszas űrbéli tartózkodás fiziológiai következményeit is.
„Hihetetlen, hogy 15 év telt el a Unity és a Zarja összekapcsolása óta” – mondja Cabana, aki szerint a Nemzetközi Űrállomás talán a legékesebb példája annak, hogy mire képes az emberiség, ha összefog. A program legfontosabb eredményének a rengeteg tudományos előrelépésen túl talán az tekinthető, hogy valóban sikerült nemzetközi kollaborációban megépíteni és működtetni egy ilyen óriási vállalkozást. Cabana szerint ez is jelzi, hogy a jövő űrbéli felfedező útjainak esetében is a hasonló hozzáállás hozhatja a legjobb eredményeket. A Nemzetközi Űrállomás megteremtette az alapot az eljövendő évek közös munkájához, lehetővé tette, hogy az űrhajósok ne csak egyetlen nemzet, de az egész Föld nagyköveteinek érezhessék magukat.
