Bevezető

Bevezető

Az SSD piacon egyre több olyan termékkel találkozhatunk, amelyek már viszonylag kedvező áron jó olvasási- és írási sebességeket kínálnak, ám adattároló kapacitás tekintetében még mindig le vannak maradva a merevlemezekhez képest, amelyek napjainkban igen olcsón hatalmas adattároló kapacitást kínálnak. Az SSD meghajtók árai kétségtelenül csökkennek, de ezek az összegek az átlagfelhasználók számára még mindig igen borsosak. Viszont azáltal, hogy egyre fejlettebb gyártástechnológia áll rendelkezésre, egyre olcsóbban állíthatóak elő a különböző típusú NAND Flash chipek, ez pedig kedvezően hat a végfelhasználói árakra. Az alacsonyabb csíkszélességgel készülő termékek elődeiknél nem csak olcsóbbak, de gyorsabbak is: jó példa erre az Intel X25-M sorozata, amely a felsőkategóriás SSD szegmensben hódít.

Tesztünkben nem a méregdrága, hanem az elérhetőbb, de megfelelő írási- és olvasási sebességeket kínáló SSD meghajtókra helyeztük a fő hangsúlyt. A megmérettetés alkalmával a Kingston palettájáról összesen háromféle SSD-t eresztettünk össze a Corsair kissé korosodó, M64-es típusjelzéssel ellátott SSD-jével, valamint egy mobil merevlemezzel, amely a WesternDigital kínálatból érkezett, hogy megvizsgáljuk: vajon tényleg megérik pénzüket a Kingston termékei? Néhány szintetikus tesztben a Samsung SpinPoint F3 500 GB-os merevlemezének eredményei is szerepelnek, ezeket érdekességképpen, korábbi megmérettetések alkalmával lefuttatott tesztekből nyertük, most sajnos nem volt kéznél ilyen meghajtó, így a fájlmásolási tesztből az ő eredményei hiányoznak. Mielőtt belevetnénk magunkag az eredmények vizsgálatába néhány igen fontos részletet kell áttekintenünk, amelyek az SSD technológia misztikus világába vezetnek be minket, ami a következő lap aljára érve már nem is lesz olyan misztikus.

Az alapozó gondolatok előtt vessünk néhány pillantást a tesztben szereplő összes adattárolóra, pontosabban azok részletes specifikációira:

A bevezető után  ugorjunk is  mélyvízbe: lássuk, mit is kell tudni az SSD meghajtókról! Az úszni nem tudók se féljenek, annyira nem lesz mély az a víz. Akit pedig nem érdekel az alapozás, az ugorjon a negyedik oldalra, ott folytatódik a teszt.

Alapok

SSD, avagy egy új, szebb világ?

Az SSD (Solid-State Disk) vagy más néven szilárdtest meghajtó számos előnyt kínál a mechanikus adattárolókkal, azaz a merevlemezekkel szemben. Nézzük ezeket szépen sorban. Az első lényeges dolog, hogy a merevlemezek író/olvasó fejekből, mágneses korongokból és motorból állnak, ezek pedig működés közben bizony zajt generálnak, ami könnyedén átterjed a számítógépház egészére, ha nem gumialátétekkel vagy egyéb rezgéselnyelő megoldással rögzítettük az adott merevlemez(eke)t. Az SSD meghajtóknál ezzel ellentétben nincs mozgó alkatrész, ami annyit tesz, hogy az egységek síri csendben végzik a rájuk bízott munkát. A mozgóalkatrészek elhagyásából következik, hogy a termékek strapabíróbbak, nem annyira érzékenyek a rezgésekre, illetve a hordozásból eredő külső hatásokra, mint a merevlemezek, de ez nem az asztali, hanem inkább a mobil konfigurációk (noteszgépek) esetében fontos tulajdonság. Az SSD meghajtók a klasszikus merevlemezeknél kevesebbet fogyasztanak, ami szintén főként noteszgépeknél jelent előnyt, ugyanis SSD-vel az adott konfiguráció tovább üzemel akkumulátorról egy-egy feltöltés hatására, mint egy merevlemezzel. A legfontosabb különbség azonban a két adattároló típus között az elérési időben rejlik: az SSD-k esetében sokkal gyorsabban lehet hozzáférni az adatokhoz, mint a merevlemezeknél, ami többek között gyorsabb alkalmazás-betöltést garantál. Az SSD meghajtók másodpercenként több művelet elvégzésére képesek (IOPS), mint merevlemezes társaik, ami természetesen jótékonyan hat a teljesítményre.

Méret tekintetében az SSD-k az asztali merevlemezekkel szemben élveznek előnyt: míg előbbiek 3,5 hüvelykes, utóbbiak 2,5 hüvelykes formátummal rendelkeznek, igaz, emiatt az SSD meghajtóhoz kell egy beszerelő keret is, hogy a merevlemez számára kialakított 3,5 hüvelykes helyre be tudjuk tenni. Noteszgépek esetében ilyen probléma nincs: az SSD egy az egyben passzol a 2,5 hüvelykes notebook merevlemez helyére, csak arra kell odafigyelni, hogy SATA SSD-t ne akarjunk IDE csatolófelülettel ellátott helyre beerőszakolni.

Nem mind arany, ami fénylik, vagyis van egy kis üröm az örömben

Eddig csak pozitívumokat hallhattunk az SSD meghajtókról, most pillantsunk be egy kicsit a színfalak mögé is, ahonnan kiderül: vannak buktatói a technológiának. Ahogy azt fentebb említettük, az SSD adattárolók memória chipekre épülnek. Ezeket a chipeket ne úgy képzeljük el, mint a DRAM chipeket: a NAND Flash esetében nincs szükség folyamatos tápfeszültségre annak érdekében, hogy az adatok ne vesszenek el, míg a DRAM-nál igen. Ezért a DRAM chipeket volatile, azaz illékony memóriáknak nevezik, míg az SSD-ben található NAND Flash chipek non-volatile, azaz nem illékony típusúak.

A NAND Flash chipek esetében kétféle típus létezik, az egyik az SLC, míg a másik az MLC nevet kapta. Az SLC (Single-level cell -> egyszintű cella) típusú megoldások a drágább SSD adattárolókban kapnak helyet, ugyanis ezek a chipek viszonylag hosszú élettartamot kínálnak, ami 100000 írási ciklust jelent, valamint gyorsabbak és kevesebbet is fogyasztanak MLC alapú társaiknál. Azáltal, hogy egyetlen cella csak 1 bitnyi adat tárolására képes, egy megabájtnyi adattároló kapacitás előállítása magasabb, mint az MLC típusú eszközöknél. Az MLC (Multi-level cell -> többszintű cella) típusú NAND Flash chipek már cellánként kettő vagy több bit tárolására is képesek, így segítségükkel a nagyobb adattároló kapacitású SSD-k előállítását költséghatékony módon lehet megoldani. Az olcsóbb alapanyagnak ára van: az MLC NAND Flash chipek már nem 100 000, hanem csak nagyjából 10 000 írási ciklust viselnek el, ezután az egyes cellák elhasználódnak, a sebesség és az adattároló kapacitás csökken, azaz az adattároló szépen lassan tönkremegy. Az MLC típusú chipekkel szerelt adattárolók jóval olcsóbbak, mint a felsőkategóriás piac, illetve az üzleti felhasználók számára kínált SLC alapú termékek.

Wear-leveling, azaz cella elhasználódás-kontroll

Beszéltünk már fentebb a cellák ciklusszámáról, ami azt mutatja meg, hogy egy-egy cellát hányszor lehet újraírni, azaz adatokkal feltölteni. Mivel ez a mennyiség minden esetben limitált, így fontos, hogy az SSD-n található cella-rengeteg egyes tagjait lehetőleg egyformán terhelje a rendszer, hogy ne forduljon elő olyan, hogy néhány cella idő előtt tönkremegy, ezáltal rontva az adattároló teljesítményét. Nos, a gyártók a probléma megoldásának érdekében létrehozták az ún. Wear-leveling technológiát, amelynek keretein belül az SSD vezérlője számon tartja, hogy az egyes cellák mennyire vannak kihasználva és igyekszik úgy irányítani az írási folyamatokat, hogy az összes cella egységes kihasználtság mellett üzemeljen, így az SSD teljesítménye a lehető legjobb maradjon.

Elhasználódás miatt csökkenő sebességek

Az SSD adattárolók esetében az adatokat a rendszer lapokon tárolja, amelyek általában 4 KB-os mérettel bírnak. Ezek a lapok blokkokba rendezve vannak jelen a chipekben, egy-egy ilyen blokk pedig 128 KB és 512 KB közötti mérettel rendelkezik gyártótól függően, de nagy általánosságban elmondható, hogy az 512 KB-os blokkméretet használják manapság, legalábbis az Intel-alapú megoldások mindenképpen. A baj ott van, hogy ugyan az olvasási műveletek történhetnek laponként, de a módosítás (írás vagy törlés) csak blokk alapon történhet, azaz ha egy blokkon (128 KB) belül egy lapot akarunk módosítani (4 KB), akkor a teljes blokkot be kell előtte olvasni,  a memóriában eltárolt blokk információt a módosítani kívánt lap információjával frissíteni kell, majd az egészet vissza kell írni egy blokkba. Írás előtt a blokkot kiolvasom,  a lapot módosítom, majd az egészet visszaírom – ebben a helyzetben ez a feladata az SSD vezérlőnek egy egyszerű írás kivitelezéséhez. Ez lényegesen lassabb folyamat, mint ha egy eleve üres blokkba kívánunk írni, ahol csak az üres blokkot kell egy lépésben feltöltenie adattal a rendszernek. Emiatt van az, hogy az SSD meghajtók idővel belassulnak, azaz az esetek többségében 20-30%-ot vagy még ennél is többet veszítenek írási teljesítményükből a névleges, gyári értékekhez képest.

[bold]

Garbage-collection: SSD-szintű hulladékgyűjtő szolgáltatás[/bold]

Annak érdekében, hogy a fent leírtakat elkerülhessük, azaz az eleve hulladék adatot tartalmazó blokkokat ne kelljen írás előtt még egyszer beolvasni az SSD vezérlője amikor a meghajtó épp nem csinál semmit elkezd hulladékot gyűjteni. Ez annyit tesz, hogy a felesleges adatokat tartalmazó blokkokat megjelöli, így a rendszer tudni fogja, ha írásra kerül a sor, hogy az adott blokkban csak “szemét” van, azaz üresnek tekinthető, tartalma azonnal felülírható. Ezáltal gyorsul az írás folyamata, vagyis az új SSD teljesítményéhez hasonló írási mutatókat érhetünk el. Ez a szolgáltatás az adott SSD firmware-ében kap helyet és alkalmazásáról az SSD vezérlője gondoskodik, amikor a rendszer tétlen. A garbage-collection funkció elég régóta jelen van a különböző gyártók termékeiben. A meghajtó üresjáratban összegyűjti a szükségtelen fájltöredékeket és megpróbál helyet felszabadítani azáltal, hogy átmozgatja, illetve törli a szükségtelen adatot. Ennek a módszernek van egy sokkal hatékonyabb módja, ez következik most.

[bold]

A Windows 7-tel beköszöntött az SSD-k aranykora?

[/bold]A Windows 7 megjelenésével az SSD meghajtók használata egyszerűbbé vált, a termékek teljesítménye az optimalizációknak köszönhetően szintén javult. A Windows 7 az előző generációs operációs rendszerekkel ellentétben új funkciót is tartalmaz az SSD meghajtók sebességének megőrzése érdekében, és ez nem más, mint a TRIM. Az SSD meghajtók a fent említett okokból kifolyólag idővel belassulnak, ahogy egyre több adattörlés történik rajtuk. Ezen valamennyire segít a hulladékgyűjtés, de a TRIM sokkal hatékonyabb kezelést tesz lehetővé. Annyiról van szó, hogy az operációs rendszer tudja, hogy melyik blokkok kukázhatóak például fájlok törlése miatt, és ezt az információt képes megosztani az SSD-vel.

Azáltal, hogy az SSD vezérlője tisztában van vele, hogy hol és mennyi szabad hely van a NAND Flash chipek blokkjaiban, a garbage collection és wear leveling folyamatokat is optimálisabban tudja elvégezni, ugyanis a vezérlő “látja”, hogy melyik blokkból hova mozgathat át adatokat, illetve hova pakolhat új, írásra váró adatokat. A TRIM támogatás a partíciós táblával kapcsolatos módosításokra, illetve a formázásra is kiterjed.

TRIM támogatás nélkül az írási ciklusok nagyobb mértékben fogynak, ugyanis az SSD vezérlője sok esetben feleslegesen ír felül teljes blokkokat amiatt, mert nem érzékeli, hogy melyik blokkban hol és mennyi felesleges adat, illetve üres hely van. Ez főleg akkor jelentkezik hatványozottan, ha az SSD közel teljes tárterületét kihasználtuk és a vezérlő úgy látja, hogy minden blokk tele van. Ha lenne TRIM támogatása, akkor tudná, hogy hova helyezhet el optimálisan, minimális terheléssel adatokat. Sajnos napjainkban még mindig túlnyomó többségben vannak azok az SSD meghajtók, amelyek nem rendelkeznek TRIM támogatással, tesztünk szereplői is ilyenek. A TRIM támogatás nem csak Windows 7 és Windows Server 2008-as operációs rendszerek esetében használható, hanem egyéb rendszereken is (Pl..: linuxon és segédprogrammal Vistán). Erről bővebb információt itt találunk.

Ami még érdekes lehet: a TRIM támogatás jelenleg RAID kötetek esetén nem működik, ezt jó, ha szem előtt tartjuk, amennyiben TRIM támogatással ellátott SSD meghajtókból építünk RAID tömböt. A másik fontos megjegyzés szintén a RAID támogatáshoz kapcsolódik: ha RAID tömböt építünk és Intel ICH8-as, 9-es vagy 10-es déli híddal szerelt alaplapunk van, akkor a tömb szereplőit a szabad portok szerinti növekvő sorrendben csatlakoztassuk a rendszerhez, ellenkező esetben igen nagy sebességcsökkenéssel szembesülhetünk. Azaz  a meghajtókat így csatlakoztassuk: 1,2,3,4, ne így 1,3,4,6.

Amit az SSD nem szeret

SSD-használat, avagy mit tegyünk és mit ne tegyünk, ha SSD lapul rendszerünkben

Az SSD-használat esetén – mint minden más szegmensben – vannak íratlan szabályok, amelyeket hosszabb távon érdemes mindenképpen betartani, legalábbis akkor, ha hosszú időn át, gond nélkül szeretnénk használni “drágaszágunkat”. Mivel az SSD meghajtók esetében az írási ciklus száma egy meghatározott értéket képvisel, akár SLC akár MLC alapú meghajtónk van törekednünk kell rá, hogy minél kevesebb írási feladattal “fárasszuk” SSD meghajtónkat a felesleges használódás elkerülésének érdekében.

Csökkentsük az SSD írási ciklusait, hiszen nagyon is végesek

Az első és legfontosabb, hogy az SSD-t ne használjuk letöltési célállomásnak, legyen szó akármilyen forrásból történő letöltésről, főleg, ha az egység nem rendelkezik az előző oldalon bemutatott TRIM támogatással. A meghajtóról lehetőség szerint költöztessük át dokumentumainkat egy merevlemezre (amennyiben erre lehetőség van). Ez a tanács már a szélsőségek közé tartozik, ha nincs merevlemezünk, természetesen nem jelent majd egetverő problémát, ha a különböző fájlok, amelyeket rendszeresen módosítunk, az SSD-n foglalnak helyet. Azzal kapcsolatban, hogy a lapozófájlt érdemes-e átpakolni az SSD-ről egy lassabb HDD-re, már megoszlanak a vélemények. Maradhat az SSD-n, elvégre igenis képes profitálni a gyors elérési időkből, de rengeteg írással jár elvégre a fizikai memória kiterjesztése, folyamatosan cserélődik a tartalma. A hiberfil.sys fájlt, amely a rendszer hibernálásakor szükséges, nyugodtan átpakolhatjuk másik meghajtóra, ha rendelkezésre áll, de ha a rendszert nem szoktuk hibernálni, akkor egyszerűen kapcsoljuk csak ki, rengeteg helyet tudunk így felszabadítani (a rendszermemóriánk kapacitásának megfelelő helyet).

A következő pont a rendszer fájlindexelő szolgáltatása. Ezt a funkciót SSD esetén szintén javasolni szokták, hogy kapcsoljuk ki, nyugodtan tegyünk így. Az automatikus, ütemezett töredezettségmentesítést szintén kikapcsolhatjuk, arra sem lesz szükség, ezt elviekben maga a Windows 7 is megteszi, amennyiben SSD meghajtót érzékel, egyéb rendszereken marad a manuális módszer. Pár kattintás az egész, de rengeteg írási ciklust spórolhatunk meg azáltal, hogy az operációs rendszer nem pakolgatja teljesen feleslegesen a különböző, szerinte töredezett állományokat egyik blokkból a másikba (az SSD elérési ideje minden blokkra ugyanakkora, így felesleges töredezettségmentesíteni, viszont írásokkal jár, amiknek a számát ugye próbáljuk minimalizálni). Összességében próbáljuk meg a lehető legkisebb mértékre csökkenteni az SSD-t terhelő írási folyamatokat, ezáltal a cellafáradás mértékét csökkentjük, az SSD élettartamát pedig kitolhatjuk.

Az SSD meghajtó beszerelésekor nem szükséges a merevlemezek esetében már megszokott rezgéselnyelő felfüggesztéseket igénybevenni, sőt, extra hűtés alkalmazására sincs szükség, ugyanis az SSD-k nem tartalmaznak mozgó alkatrészeket és nem is igazán melegszenek, de ez utóbbi a minimális áramfelvétel láttán nem is csoda.

A szereplők és a tesztrendszer

Tesztünk alanyai a Kingtson műhelyéből érkeztek: szinte a teljes SSDNow V családot vendégül láttuk a 40 GB-os Boot Drive-tól egészen a 128 GB-os verzióig, hogy kiderüljön: vajon mennyire érik meg árukat az újdonságok? A kínálatban mindhárom SSD-ből találunk különálló, illetve komplett készletben értékesített modellt.

Kingston SSDNow V meghajtók: kicsomagolva

A komplett csomagok azért is jók, mert tartalmazzák az Acronis True Image névre keresztelt szoftverét, amellyel merevlemezünk tartalmát operációs rendszerestül átpakolhatjuk az SSD meghajtóra, amennyiben annak adattároló kapacitása lehetővé teszi a manővert. A szoftver a mellékelt telepítő lemezen foglal helyet, és mellette egyéb hasznos kiegészítőket is kapunk, amelyek miatt érdemes ezt a csomagot választani. Egyrészt kapunk egy SATA adatkábelt, ami sosem jön rosszul, főleg ha nincs tartalék, de rajta kívül egy Molex -> SATA tápkábel átalakító is lapul a csomagban, amelynek a régebbi tápegységgel felvértezett rendszerek tulajdonosai örülhetnek. A legfontosabb tartozék viszont egy beszerelő keret. Ennek segítségével a 2,5 hüvelykes formátumú SSD meghajtót a két fém lapnak és néhány, rögzítésként szolgáló csavarnak köszönhetően könnyedén beszerelhetjük asztali gépünk 3,5 hüvelykes merevlemez bővítőhelyére is, ami enélkül a kiegészítő nélkül igen macerás lenne. Három- négyezer forintos plusz kiadást megér már maga a szoftver is, a többi kiegészítővel együtt meg főleg jobb választás a csomag, mivel egy SSD beépít keret például az OCZ termékpalettájáról kiválasztva bizony közel kétezer jó magyar forint.

Nos, a fentiekben felsorolt kiegészítőket kapjuk a Kingston 40 GB-os SSDNow V meghajtójához. A termék tulajdonképpen az Intel X25-M meghajtók kistestvérének tekinthető: ugyanazt a vezérlőt alkalmazza, mint drágább társai, ám a chip 10 csatornájából csak 5 darab van ténylegesen kihasználva, ugyanis  öt darab 8 GB-os MLC NAND Flash chip lapul az egység belsejében. A termék olvasási sebesség tekintetében igen ütőképes, de a 40 MB/s-os írási sebesség egy kissé kiábrándító lehet első hallásra, a tesztek majd megmondják, hogy elég-e ez vagy sem. A termék - csak úgy, mint a másik két modell - SATA 3 Gbps-os csatlakozón keresztül kapcsolódik a rendszerhez és a tápegységtől 5V feszültséget, illetve 300 mA áramerősséget kér a működéshez. A termék nagy-nagy hátránya, hogy nem rendelkezik TRIM támogatással és a Kingston állítása szerint a rajta található firmware végfelhasználók által nem is frissíthető, szóval nagy úgy tűnik, hogy ezeknél a meghajtóknál a későbbi TRIM támogatás lehetőségét is buktuk (viszont a Kingston pont most jelentette be a V széria frissítését, úgyhogy nemsokára valószínűleg már TRIM-es példányokat láthatunk). Maga az SSD meghajtó nagyobb testvéreivel együtt alumínium házban kap helyet, amely összességében elegáns megjelenést kölcsönöz a termékeknek. Jobb esetben úgy is csak akkor látjuk majd őket, amikor a gépbe tesszük, meg amikor az írási ciklusuk végeztével jobb kézből bal váll felett a kukába dobjuk majd jópár év múlva, így a kinézet kvázi mindegy.

A második termék már 24 GB-tal nagyobb adattároló kapacitással kecsegtet, de már nem Intel alapokon nyugszik. Ez az SSD írási és olvasási sebességek tekintetében egy igen átlagosnak mondható modell, ahogy az már a cikkünk elején lévő táblázatból is kiderülhetett a figyelmesen olvasók számára. Ebben az SSD-ben a JMicron JMF602-es vezérlője dolgozik, amely teljesítményben elmarad az Indilinx és Samsung megoldásoktól, de azért felelőtlenség lenne emiatt leírni, már a teszt elején. A termék felépítését tekintve ugyanolyan, mint a 40 GB-os modell, ám áramból már nem elég neki 300 mA: 400 mA-t követel magának.

Az utolsó és egyben legnagyobb adattároló kapacitást kínáló modell egy 128 GB-os SSDNow meghajtó. Ez a termék ugyanarra a vezérlőre épül, mint 64 GB-os társa és papíron ugyanazokkal a tulajdonságokkal is rendelkezik, az adattároló kapacitást leszámítva. Ez az SSD egyben a mezőny legdrágább tagja a maga 53.000 forint körüli árával. E a meghajtó társainál több áramot igényel: az 5V-os üzemi feszültség mellé 500 mA áram is kell neki a stabil működéshez. Érdekesség, hogy az SSD matricáján szereplő feszültség és áramerősség adatokból egészen más fogyasztási értékek jönnek ki, mint a gyártó által a hivatalos weboldalon megadott eredmények. A számított értékek valószínűleg a maximális fogyasztást jelölik, míg a gyártó a tipikus fogyasztási értékeket adta meg, ezzel magyarázható a különbség.

[bold]A tesztrendszer

[/bold]

A teszt alkalmával minden adattárolót azonos rendszeren vizsgáltunk meg teljesítmény szempontjából, ahogy kell. Az egységeket egy X58 alapú konfigurációba pakoltuk, amelyen 64-bites Windows 7 Ultimate operációs rendszer futott, természetesen frissen telepítve minden versenyző tesztelésének megkezdése előtt. A rendszer a legfrissebb BIOS-t és legfrissebb eszközillesztő programokat tartalmazta annak érdekében, hogy minél hitelesebb eredményekkel szolgálhassunk. A konfiguráció az alábbi alkatrészekből állt:

Alaplap: Gigabyte GA-EX58-UD3R

Processzor: Core i7-920 @ 3,33 GHz

Memória: 3 x 2048 MB-nyi Geil DDR3-1333 MHz-es modul (CL7-7-7-20)

Adattároló:  változó

Tápegység: Corsair HX520W

Videokártya: XFX Radeon HD 4890

A tesztben szereplő alkalmazások esetében mindig háromszor futtattuk le az adott mérést, majd az így kapott értékeket átlagoltuk. A fájlmásolással és rendszerindítással kapcsolatos teszteknél szintén ugyanígy jártunk el, hogy a lehető leghitelesebb eredményeket kapjuk.

Szintetikus tesztek

[bold]HDTune és HDTach

[/bold]

A jól ismert HDTune és HDTach segédprogramok ezúttal is helyet kaptak a tesztben. Első körben a HDTune-nal vizsgáltuk meg a versenyzőket, sőt, ezúttal írási teszteket is csináltunk, igaz csak a Kingston SSDNow meghajtók esetében. A tesztek alkalmával az alábbi eredményeket kaptuk:

Az olvasási tesztek alkalmával nagyjából sikerült rekonstruálni azokat az eredményeket, amelyeket a gyártók eredetileg megadtak maximális értékként. Érdemes megfigyelni, hogy a merevlemez elérési ideje mennyire le van maradva az SSD meghajtókéhoz képest: ez az előny az alkalmazások betöltésekor jön majd jól.

Az olvasási teszt után azt is megnéztük, hogy az SSD meghajtók írás tekintetében mire képesek. Mivel a 320 GB-os WD meghajtó és a Corsair M64-es SSD rendszerlemezek, amelyeknek tartalmára szükség van, így ezek nem kerültek be ebbe a tesztbe, ugyanis a vizsgálat előfeltétele, hogy az adattárolón lévő összes partíciót meg kell semmisíteni.

 

Írás tekintetében hasonló kép fogad: mindegyik termék hozza a tőle elvárható szintet és egyikük sem ír lassabban 20 MB/s-nál. A 40 GB-os SSD meghajtó teljesítménye elég karcsú, de mindennapos használat alkalmával összességében elmondhatjuk, hogy ez a gyengécske írási sebesség nem igazán fog feltűnni.

 

A HDtune után most a HDTach 3.0.4.0-s verziójára is vessünk néhány pillantást. Ebben a tesztben az összes meghajtó átlagos olvasási sebességét és elérési idejét vizsgáltuk.

A HDTach eredmények sem hoznak különösebb meglepetést, nagyjából azt látjuk, amit a HDTune tesztekben is, persze minimális szórás van az értékekben, de szintetikus tesztről lévén szó, nem lepődünk meg.

Az ATTO benchmarkot is lefuttattuk kíváncsiságból, de ezeket az eredményeket már nem foglaltuk táblázatba, ugyanis átláthatatlan adathalmaz lenne a végeredmény. Az érdeklődők az alábbi képek segítségével kaphatnak képet a versenyzők ATTo DiskBenchmark alatt elért eredményeiről.

A Crystal DiskBenchmark 2.3-es verziója szintén nagyjából hasonló értékeket mért, mint a HDTune és HDTach szoftverek.

 

A teszt végén a PCMark Vantage HD TestSuite-ra is vetettünk egy gyors pillantást. A Windows 7 és Windows Vista alatt elérhető tesztalkalmazás különböző feladatokkal próbálja megizzasztani az adattárolókat, a megmérettetés alatt pedig méri a sebességet , így a teszt végén egy egész korrekt kis összesítést kapunk.

A Kingston 40 GB-os SSD-jének hatalmas olvasási sebessége itt most egyértelmű előnyt jelent. Az egység a teljes mezőnyt leiskolázta, méghozzá félelmetesen nagy különbségekkel. A HDD vs. SSD verseny mérlegének nyelve itt az SSD meghajtók felé billen, de a Samsung Spinpoint F3-as 500 GB-os merevlemeze néhol meglepően jól teljesít, sőt, írási sebességben gyakorlatilag el is veri őket, méghozzá nem is kicsit.

A következő oldalon néhány fájlmásolással kapcsolatos teszt következik, valamint azt is megnézzük, hogy az egyes rendszerek boot ideje miként alakul. Az azt követő oldalon videó segítségével is képet kaphatunk arról, hogy milyen extra teljesítményt nyújt egy SSD meghajtó egy merevlemezzel szemben. 

Valós tesztek

[bold]Fájlmásolás

[/bold]A szintetikus tesztek után azt is megvizsgáltuk, hogy mire képesek az egyes versenyzők, ha valós feladatra kerül sor. Első körben fájlmásolással kapcsolatos tesztekkel terheltük le az adattárolókat, majd az egyes megmérettetések eredményeit átlagoltuk és táblázatba foglaltuk. Az alábbi, meglehetősen érdekes kép alakult ki.

[bold]

[/bold]A tesztek többszöri lefuttatása után a fenti eredmények születtek. A Kingston három SSD-je közül a 40 GB-os modell nyert a tesztek többségében, de egyértelmű sorrend nem állítható fel, hiszen hol ez, hol az a termék végzett az első helyen. Érdekesség, hogy a Western Digital 5400-as percenkénti fordulatszámon üzemelő mobil merevlemeze sok esetben megközelítette az SSD-k sebességét, sőt, volt hogy felül is múlta őket. A Corsair M64-es "régisége" összességében leszerepelt, csak az Acronis tesztjében bizonyult tesztgyőztesnek. Ez a meghajtó fél éve nagyjából a nap 16-18 órájában üzemel és a gyári sebességéhez képest már látványosan veszített teljesítményéből.

[bold]Rendszerindítás

[/bold]

A furcsa fájlmásolási eredmények után nézzünk egy másik tesztsorozatot: ezúttal a rendszerindítás idejét mérjük le kétféle módszerrel. Az első módszer alapján a rendszer bekapcsoló gombjának lenyomásával indítjuk el a stoppert, míg a második körben a Windows 7 boot menüjétől számoljuk a másodperceket a rendszer teljes betöltéséig. Hogy még színesebb legyen a kép, megnézzük, hogy az egyes adattárolókkal szerelt konfigurációk mennyi idő alatt állnak le.

Ahogy az a specifikációk alapján várható volt, a teszteket ugyan néha csak kis különbséggel, de a 40 GB-os SSD meghajtó nyerte. Az SSD egységek mindegyike gyorsabban végezte el a rá bízott feladatot, mint a 320 GB-os Western Digital mobil merevlemez, de ez szintén várható volt. A 40 GB-os egység a hatalmas olvasási sebességéből láthatóan tudott profitálni, de itt már közel sem akkorák az SSD-k közötti különbségek, mint a PCMark Vantage tesztek alkalmával.

SSD boot vs HDD boot (videó)

Annak érdekében, hogy látványosabban is szemléltetni tudjuk az SSD meghajtók valódi előnyét a merevlemezekkel szemben, készítettünk egy rövid videót. A videó keretein belül azt kívánjuk bemutatni, hogy az egyes adattárolókon miként zajlik egy operációs rendszer indulása, valamint rögtön az indulás keretein belül mennyi ideig tarta  különböző, előre bekészített alkalmazások elindítása.

A teszt alkalmával a Windows 7 boot menü utáni betöltődési idejét mértük. A pontos mérések érdekében a BCDedit névre keresztelt kis segédprogrammal módosítottuk a boot menüt és 10 másodperces limitet adtunk meg az egyes rendszerek indítása előtt. Első körben az SSD-vel szerelt konfiguráció esetében mértük le, hogy mennyi idő alatt indul el a Win7, illetve a Startup mappába pakolt alkalmazások segítségével azt is megoldottuk, hogy rögtön az indulás után egyből töltse be a rendszer az Adope Photoshop CS4-et, a Microsoft Office Excel és Word alkalmazásait, valamint a Crystal DiskBenchmarkot. Mikor a rendszer a rá bízott feladattal elkészült, leállítottuk a stoppert. Ugyanezt megtettük a merevlemezzel szerelt konfiguráció esetében is, az így elkészített videót pedig az alábbiakban láthatjuk.

Az SSD meghajtó látványosan felülmúlta a HDD teljesítményét, ahogy az várható volt: az SSD-vel szerelt rendszer kevesebb, mint fele annyi idő alatt bootolt be és indította el a négy alkalmazást, mint merevlemezes társa. Meggyőző. Ennyit tesz a merevlemezhet képest jó elérési idő és a viszonylag jó olvasási sebesség. (Megjegyzés: az F3-mal kisebb lett volna a különbség, de még mindig bőven az SSD került volna ki győztesen)

Vegyük vagy várjunk még?

A tesztek fényében, illetve az árak ismeretében nem túl nehéz meghozni a döntést. Az abszolút legjobb választás a 40 GB-os Kingston SSDNow V meghajtó, ugyanis remek olvasási teljesítményt kínál, igaz cserébe adattároló kapacitása és írási sebessége kompromisszumokra kényszerít minket.

A 64 GB-os és 128 GB-os modellek írás tekintetében már valamivel jobbak, de olvasási teljesítményük alacsonyabb 40 GB-os társukénál. Ezek a meghajtók már több adattároló kapacitást kínálnak, de ehhez mérten drágábbak is, főleg, ha csomagban vásároljuk meg őket. Ettől függetlenül a meghajtókat költséghatékony megoldásként bárkinek nyugodt szívvel ajánljuk, teljesítményük és áruk mindenképpen jó az SSD piacon.

Azoknak, akik egy picit hajlandóak várni a vásárlással, inkább azt tanácsoljuk, hogy várják meg a TRIM támogatással ellátott meghajtók érkezését, amelyeknél a törlések miatt fellépő sebességcsökkenés nem, vagy csak igen kis mértékben jelentkezik majd.

Látva azt, hogy a Samsung SpinPoint F3 500 GB-os merevlemez mire képes az SSD-ke ellen, bizony erősen gondolkodóba eshetünk, hogy van-e értelme olcsóbb SSD vásárlásának. Az említett merevlemez 13000 forint körüli összegért lényegesen nagyobb táterületet és írási sebességet kínál, mint az SSD meghajtók, ugyanakkor olvasás és elérési idő tekintetében rosszabb, ezek például az alkalmazások lassabb betöltését vonják maguk után. Amennyiben szükségünk van az SSD által kínált előnykre, bátran válogassunk köztük, mert még ha vannak is kompromisszumok, manapság már jobban megéri elgondolkodni a váltáson. Viszont az igazán olcsó, gyors és nagy adattároló kapacitást kínáló SSD-k ideje még nem jött el, úgyhogy a mágneses merevlemezek még nagyon sokáig köztünk lesznek, és véleményünk szerint az SSD-k az otthoni felhasználóknál maximum a rendszerpartíció szerepét vehetik át.