Oldal I.

Ha szóba jönnek a horror játékok, szinte nincs olyan alkalom, hogy valaki fel ne hozná a híres Silent Hill sorozatot. Az első, még Playstation 1-re kiadott epizód megreformálta a félelemkeltést a játékiparban, s a 2001-es második rész csak rátett egy lapáttal a dologra. Majd jött 2003, s vele a Silent Hill 3, ami az első rész kissé befejezetlen és lyukacsos történetét hivatott kikerekíteni. A siker nem maradt el, a trilógiát a mai napig a legjobb játékok között tartja számon mind a szakma, mind a játékos társadalom. Ám sajnos nem minden mese végződik jól. Hiába volt a zseniális három rész, ha a negyedik The Room meg se közelítette azt a szintet, amit a 3. rész után elvárt volna az ember. Az új generációs konzolok megjelenésekor azonban felsejlett a fénysugár, hiszen mindenki látni akarta, mit kezd a japán Konami a mai kor hardverszörnyeivel. Hazatalál végül a prominens cím?

[bold]

Folytatás is, meg nem is;...[/bold]

Sajnos a nagy találkozásra még várnunk kell egy kicsit, ugyanis a mostani Silent Hill: Homecoming nem a derék japán brigád, hanem egy amerikai testvércsapat munkája. Ugyan a projekt felett ugyanaz a félisten designer őrködött, aki az első játék felett is, már itt a teszt elején kijelentem, hogy ez mindössze a játék hangulati elemein érhető tetten. Na de ne is szaladjunk ennyire előre, lássuk, mit is nyújt nekünk a Homecoming. A főszerepben ezúttal egy amerikai katona, Alex Shephard tetszeleg, aki a leszerelése után hazafelé utazik a Silent Hill mellett fekvő Shepherd's Glenbe. Nem elég, hogy az úton iszonyatos rémálom gyötri, de még odahaza sem mennek úgy a dolgok, ahogyan azt Alex megszokta. A város sűrű ködbe burkolódzik, alig találni valakit az hangtalan utcákon. Az égből hamu száll alá, és összességében úgy tűnik, hogy a kisvárosra egyszeriben szakadt rá valami bibliai méretű katasztrófa. Ha mindez nem lenne elég, Alex a szülői házban sem talál békére. Anyja teljesen beszámíthatatlan, az öccse, Josh eltűnt, a pince pedig félelmetes meglepetéseket rejteget. Hősünk mit sem sejtvén arról, hogy mibe csöppent, elveszett testvére nyomába ered, s mindeközben olyan szörnyű titkokról rántja le a leplet, ami minden katonának sok lenne, még a front pokla után is.

A korábbi Silent Hill történetek közül talán a második részé áll a legközelebb a Homecominghoz, ám ez nem azt jelenti, hogy a játék megüti a James kalandja által képviselt, már-már tökéletes szintet. A legnagyobb probléma a kiegyensúlyozatlan tálalás. Eleinte nagyon vontatott és fárasztó az amúgy eléggé "B-filmes" sztori, de később, kb. a játék felénél jobbra fordulnak a dolgok, s a végkifejlet felé közelítve már-már tényleg tetszetős lesz. A karakterek nem túl érdekesek, ahogy maga Alex sem egy túlontúl kidolgozott figura. Hogy ne kelljen messzire mennem, James és Heather messze élettel telibbek, izgalmasabbak voltak, de még a The Room főszereplőjével is könnyebben azonosultunk. A mellékalakok tipikus Silent Hill stílusban készültek, se nem rosszak, se nem jók. Talán van, aki megelégszik az átlagos karakterekkel, de én egy ilyen címtől sokkal többet várok el. Pláne 2009-ben. (A játék Amerikában és Japánban már tavaly megjelent ugyan, de Európában csak nemrég tehettük rá a mancsunkat.)

Oldal II.

... horror is, meg nem is;...

A játékmenet a klasszikus túlélő horror elemekre épít, azaz egyedül kell szembenéznünk az innen-onnan ránk törő, groteszk szörnyetegekkel. A korábbi részeknél azonban sokkal akcióorientáltabb stílussal szembesülünk, ami ezen felül minden eddiginél jobban épít a különféle közelharci "fegyverek" használatára. Azért az idézőjel, mert a Silent Hill sorozatban ez általában vascsöveket és egyéb, nem éppen fegyvernek megálmodott eszközöket jelent, s nincs ez másként a Homecoming esetében sem. Felmarkoljuk a játék által felajánlott tárgyakat a földről, és hajrá, már mehet is a zúzda. Vannak persze lőfegyverek is, ám míg az előző részekben a lőszer hiánya, addig itt a felvehető muníció mennyisége szab gátat ámokfutásunknak. Kissé bosszantó elem, ha arra gondolok, hogy ezúttal milyen sok ellenfél tűnik fel, nem ritkán egyszerre is, de gondolom, így szerették volna "keményebbre" venni a figurát a fejlesztők. Hát nem sikerült.

Már csak azért sem, mert a Silent Hill sorozat korábbi részei nem teljesen akció-horror programok voltak, hanem komoly kalandjáték elemekkel is feldúsították őket. Itt ezek nagy része már meg sincs, vagyis a fejtörők és logikai feladványok nehézsége közelében sincs a régi részekben találhatóaknak. A beszélgetések, hangfelvételek és múltidéző képsorok megmaradtak, de ez egyszerűen nem elég ahhoz, amit ettől a címtől elvár az ember. Ha mindez még nem elég érvágás, a harcra összpontosító játékmenet is megbukik, méghozzá elemi hibákon. A lőszerkorlát miatt a különféle kézi eszközökre szorulni nem éppen kellemes, pláne nem az új harcrendszer mellett. Lényege, hogy az egér gombjaival különféle támadásokat hozhatunk elő, sőt, akár háríthatunk is, hogy megússzuk a konfrontációkat sebződés nélkül. Vannak kombók és erősödő támadások is, míg minden egyes fegyverrel más és más stílusú harcot tudunk vívni. Ez így elméletben jól hangzik, de játék közben borzasztóan frusztráló. Nem elég, hogy a harc alatt a játék átvált egy idegesítő, rögzített kamerás nézetbe, de a harc is eszelős vagdalkozássá fajul a folyton "épp jókor" ütő szörnyek miatt. Az egészre a bossok teszik fel a nem épp dicső koronát. A legyőzésük eltérően más játékoktól itt nem valami különleges megoldást kíván, hanem megfelelő sebességű reflexeket. Hibázni gyakorlatilag lehetetlen, mert ha mégis elvétünk egy ütést vagy elhajlást, már lőttek is a karrierünknek.

Oldal III.

... stílusos is, meg nem is;...

Nagyon nem szeretem, ha egy játékot az őt szülő hely valamilyen sztereotípiájával hoznak összefüggésbe, de a Silent Hill: Homecoming tökéletes példája a kivételeknek. Nincs jobb szó az egészre, mint a nagyon csúnya "elamerikaiasodás". Nem elég ugyanis, hogy a program pocsék kivitelezésű akciójáték benyomását kelti, de mint horror is megbukik. Az atmoszféra egyáltalán nem olyan sötét és nyomasztó, mint a régi részekben volt, és ezen a már ezerszer bejáratott helyszínek ügyes váltakozása sem tud segíteni. A legszomorúbbá azonban a játék eredetiségének, egyéniségének teljes elveszejtése tett. A régi Silent Hill részek egytől egyik különbözőek, egyediek voltak a sorozaton belül. Az első rész volt a legsötétebb, a második a legmisztikusabb, a harmadik a legmélyebb és a negyedik az igazi kakukktojás. Ezzel szemben a Homecoming nem tett mást, mint hogy lemásolta a hollywoodi filmváltozat felépítését. Itt is lesz sziréna és elrohadó világ, s itt is lesz piramisfej, persze átdolgozva a filmes verzióra. Nem azt mondom, hogy ez rossz ötlet, csak hogy azért igazán megmozgathatták volna a készítők a fantáziájukat.

Talán kárpótolhat az ötféle befejezés, ám nem hiszem, hogy lesz, aki csak úgy a poén kedvéért ötször is végigviszi a játékot. Ahhoz túl frusztrálóra sikeredett. Írtam fentebb, hogy mint horror, a Homecoming nem állja meg a helyét, s erre bizonyításul szolgál a sok ijesztgetős rész, ami korábban nem volt olyan jellemző a sorozatra. A pályákat ismét sikerült kellően gusztustalanra és ocsmányra tervezni, valamint az ellenfelek is meglehetősen groteszk látványt nyújtanak, de most nehezebben fog menni, hogy féljünk tőlük, mint eddig valaha. Persze rá lehet mondani a dologra, hogy csak én látom így, de sajnos nem ez a helyzet. Sokan panaszkodtak rá, hogy a Homecoming egész egyszerűen nem elég ijesztő ahhoz, hogy kiérdemelje a Silent Hill címet. Pedig lett volna itt lehetőség még ezernyi.

Oldal IV.

... szép is, meg nem is;...

Ha már a játékmenet nem olyan, amilyennek lennie kéne, feltehető a kérdés, hogy mi a helyzet a tálalással? Hisz ugye a Homecoming már egy egészen új konzolgeneráció szülötte, melynek tagjai sokkal komolyabb képességekkel bírnak, mint az öregecske Playstation 2. Mivel pedig az első három (vagy ugye négy, de az utolsóról megoszlanak a vélemények) rész saját platformjaik büszkeségei voltak, elvárható, mi több, kötelező, hogy a next-gen Silent Hill padlóra ejtse az állunkat, és az egekbe lökje a hasonló stílusban készülő játékokkal szemben támasztható elvárásainkat. S hogy megtörtént-e a csoda? A Homecoming tényleg olyan elképesztően jól néz ki, mint azt kellene? Nos, szerintem nem lep meg a válasz senkit sem, aki eddig elolvasta a cikket. Nem. A Homecoming messze nem a legszebb játék, sőt, ki merem jelenteni, hogy a korához képest kifejezetten csúnya, és a 3. rész egy már közel tíz éves gépen sokkal szebb pillanatokat hozott. Kegyetlenség lenne a részemről? Próbáljátok ki a játékot, és egyet fogtok érteni!

Szerintem az engine egy az egyben a régi motor HD-ra húzott változata. Se több, se kevesebb. Az egyetlen nagy változás a teljesen third-person nézet, azaz most már búcsút lehet mondani a fix kameraállásoknak (a harcot leszámítva, ugye). A fény-árnyék hatások elég jók, és a karakterek se néznek ki rosszul, de a textúrák és a poligonszám bőven a pre-gen gépeket idézi. A design és a helyszínek jó berendezettsége dob a dolgokon egy kicsit, de nekem mindez már nem elég, pláne a Resident Evil 5 megtekintése után. Tudom, hogy az a játék nincs a PC-n, de jól érzékelteti, hogy egy hasonlóan prominens név milyen látványt kell, hogy képviseljen 2009-ben. Persze igaz, hogy a Silent Hill: Homecoming tavaly már megjelent Európán kívül, de aligha hiszem, hogy ez vigasztalja a sok ezer Forintot kiadott játékosokat. Ha pedig ez még nem lenne elég, akkor eltántoríthat a PC-n horribilisnek számító gépigény. Az én itthoni masinámon (4400+; HD3870; 6 giga RAM) a framerate nem egyszer hullott 30 fps alá 720p-s felbontáson, és a töltési idők is túl hosszúak voltak. Ilyen vasat követel ez a program ahhoz képest, hogy nem nyújt semmi kiemelkedőt? Ejnye...

Oldal V.

A zenék és a hangok a korábbi részekben nem hagytak kívánnivalót maguk után, és ez az egyetlen olyan oldala a Homecomingnak, amit nem rontottak el. A zene telitalálat, meghallgatva a játék dallamait garantálom, hogy egyből keresni kezditek az soundtracket az online zeneáruházakban. Nem is csoda, hisz ugyanaz az Mary Elizabeth  és Akira Yamaoka feleltek értük, akik már korábban is könnyeket tudtak csalni a szemünkbe csodaszép muzsikáikkal. A szinkronszínészek kellően beleélik magukat a szerepükbe, és még a néha kissé túljátszott dialógusokban sem végeznek rossz munkát.

... jó is, meg nem is.

Kicsit úgy vagyok a Homecominggal, mint a mesebeli király a lányka ajándékaival. Nem az a baj vele, hogy rossz lenne, mert még így is megér egy misét a véres játékok kedvelőinek. A gond a címválasztással kezdődik. Egy olyan volumenű alkotás, mint a Silent Hill, sokkal jobb bánásmódot érdemel. A Homecoming messze nem lett kritikai siker, sőt, még anyagilag sem hozott olyan sokat, mint azt várták. Ebből kifolyólag a Konami nem is adja ki többé a címet külsős fejlesztőcsapatnak. Akciójátéknak siralmas, horrornak gyenge, Silent Hill folytatásnak meg egyenesen ostobaság volt kiadni. Még a helyszín sem ugyanaz.

Chocho