I. oldal

Az első Risen 2009-es premierjét kissé beárnyékolta a BioWare Dragon Age: Originsének megjelenése, na meg a tény, hogy a Gothic játékokhoz hasonlóan az első verzió majdhogynem játszhatatlanul bugos volt. Ezen tényezők ellenére mégis kialakult egy szűk, de eltökélt rajongótábor, akik alig várták, hogy a német Piranha végre kiadja kezei közül a rég bejelentett Risen 2: Dark Waterst. A csapat ötlete, mely szerint ideje szakítani a klasszikus fantasy miliővel és ráállni a kalózos témára, a mostanság sikeres kalózfilmek és a viszonylag kevés témába vágó játék miatt születhetett meg: tulajdonképpen elérték, hogy akármilyen legyen is a Risen 2, elfogyjon belőle annyi darab, hogy jusson tejbepapi az asztalra minden reggel. Kár, hogy a játék nem érdemli meg az egyébként igencsak esélyes anyagi sikert.

Viziszörny

Na nem mintha rossz lenne vagy ilyesmi, egyszerűen csak tele van kihagyott ziccerekkel, amikkel kapcsolatban valószínűleg a csapat is érezte, hogy nincs minden rendben, lévén a hajózásról jótékonyan hallgattak a megjelenésig – mi meg naivan azt hittük, hogy azért a kevés információ, mert a Piranha valami nagy dologra készül.

Hát nem. Na de ne szaladjunk annyira előre, lássuk, milyen felütéssel is nyit a Dark Waters! Hősünk, aki eztán is névtelen marad, az első rész eseményei óta az Inkvizíció kapitánya lett, igaz, ez nem sok gondját oldotta meg, mi több, semmirekellő életmódját az alkohol mámorával igyekszik elviselhetőbbé tenni, így már a játék első öt percében is holt részegen fetreng a kabinjában. Ez az áldatlan állapot azonban nem tart sokáig, mert feltűnik az első részből ismerős Patty, hogy félszemű héroszunk segítségét kérje a titánúrnő Mara legyőzéséhez, na meg hogy megtalálja kalóz apját, az örökké morcos, de tiszta szívű Steelbeard kapitányt. Az öreg állítólag birtokol egy titkos fegyvert, ami képes megsebezni a titánokat, s mivel ez az Inkvizíciónak is elkélne, nincs más hátra, mint nekivágni a tengereknek, hogy egy hosszas felvezetés után saját hajót és legénységet kapjunk.

Bár ez így leírva jól hangzik, a valóságban klisés és unalmas: ugyan a sztoriban feltűnő szereplők között akadnak emlékezetesek (Jaffarra és Bones-ra tuti, hogy sokáig nosztalgikus mosollyal gondolunk vissza), a cselekmény kiszámítható és egyszerű, ráadásul a játék alatt hozott döntéseinknek semmi súlya nincs. A sztori egyébként a már említett fegyver körül bonyolódik, mely persze több varázstárgyat jelent egyszerre, így a kaland nem áll másból, mint hogy szigetről szigetre hajózva keressük őket, és közben ostoba questeket oldunk meg, melyek látszólag nem kapcsolódnak a főszálhoz.

II. oldal

Cseppben a tenger

Bizony, maguk a küldetések sincsenek rendben teljesen. Általában fetch questekkel szórakoztat a játék, ami addig a pontig, hogy kalózzá válunk, még elfogadható, lévén az első két sziget történései inkább amolyan oktatómódként üzemelnek. Az igazi bajok akkor kezdődnek, amikor végre hivatalosan is kalózkapitánnyá válunk. Noha kapunk egy meglehetősen nagy hajót, az egésznek semmi értelme, nem tudunk szabadon garázdálkodni a vizeken, mi több, még csak harcolni sem lehet a halálfejes lobogó színeiben. Nem, a hajó mindössze teleportként szolgál: megmondjuk Pattynek, hogy melyik szigetre szeretnénk eljutni, aztán bumm, ott is vagyunk – talán nem kell hosszasan taglalnunk, hogy ez miért csalódás.

Nem jobb a helyzet a legénység esetében sem, igaz, köztük legalább akadnak jópofa karakterek. Az ötlet olyasmi, mint a Mass Effectben, csak épp kétfős partikra szabva: ahogy partot értünk, választhatunk egy tengeri kutyát, aki elkísér szárazföldi kalandjainkra. Egyes társak különleges képességekkel bírnak, például Jaffar mindent összelootol helyettünk, amit csak látunk, Hawkins pedig megdobja a fizikumunkat, de sajnos a harcban egyikük sem jeleskedik, mert az AI rém buta. Ráadásul beszélgetni is csak a hajón lehet az embereinkkel, nehogy már értelme legyen magunkkal vinni őket. Így hát legjobb egyedül menni mindenhová, addig sem kell azon idegeskedni, hogy partnerünk beakad valahová.

Mint minden szerepjátékban, a Risen 2-ben is fontos szerep jut a harcnak. Sajnos azonban itt nem beszélhetünk kidolgozott rendszerről, lévén az egész egyetlen metódusra épül: egyik kézbe kard, másikba pisztoly, aztán addig-addig kattintgatunk, míg az ellenfél ki nem nyiffan. Közben persze reménykedünk benne, hogy nem halunk meg előbb, mert védekezni a reflexekre alapozott realtime küzdelmekben szinte képtelenség. Az egész elég kaotikus, és bár használhatunk puskákat vagy mágiát, egyik alternatíva sem ér fel tapasztalataink szerint a kard+pisztoly kombóhoz, sőt, a vudu majdhogynem hatástalan, hála a gyenge és időigényes skilleknek.

III. oldal

A fejlődési rendszer már jobb egy fokkal, mi több, ez az a pont, ahol a Risen 2 tényleg kiteljesedik. Minden cselekedetünkért XP jár, szintlépés azonban nincs, legalábbis nem a megszokott értelemben. Helyette a különböző talentjeink fejleszthetőek, melyek magukba foglalják a skilleket. Utóbbiakat pénzért lehet eltanulni NPC-ktől, ez pedig remekül illeszkedik a kalózos világba, hisz itt a pénz az úr, semmit sem kapunk meg ingyen. Talentjeink (pengék, lőfegyverek, mágia, ravaszság, erőnlét) közül a ravaszságra érdemes rágyúrni leginkább, mert ebbe tartozik a zsebtolvajlás és a zárfeltörés, mely tevékenységek a legjövedelmezőbbek a küldetések után.

Mellékküldetés egyébként sok van, jó lenne mindegyiket megoldani, csak kár, hogy a sztori végén a játék kidob a főmenübe, holott erre látszólag semmi oka nincs. Mintha csak a fejlesztők direkt tolnának ki velünk.

 

Még szerencse, hogy a Risen 2 megörökölte az első rész humorát, sőt, továbbfejlesztette azt. A játék nem veszi magát túlságosan komolyan, így viszonylag könnyen elsiklunk a fájdalmas negatívumok felett. Kétségtelen, hogy hiányzik a kalóz érzés, de a hangulat valahogy mégis kárpótol, mert távoli rokonságot mutat a Monkey Island "fun loving pirate" filozófiájával. A dialógusok sziporkázóak, az atmoszféra baráti, és bár kijut a drámából is bőven, a Risen 2 összességében egy "feelgood" élményként marad meg bennünk.

IV. oldal

[bold]Tengerszem

[/bold]

Az első Risen nem volt valami szép játék, a folytatás viszont kifejezetten jól néz ki. A sok különböző trópusi sziget nagyon látványos, az időjárási effektek és a víz pedig mindent visznek. Kár, hogy a karaktermodellek már nem érnek fel az elvárásokhoz. Mivel karikaturikus stílusban rajzolták őket, ezért annyira nem ciki, de tény, hogy kevés poligonból állnak és az animációik is katasztrofálisak, arról már nem is szólva, hogy sok NPC ismétli egymást, holott annyian azért nincsenek, hogy ez indokolt lenne. A gépigény mondjuk baráti, akinek ment a Risen, a Dark Waters is futni fog, így vagy úgy. A hang és a zene nagyon kellemes, remekül kiszolgálja a hangulatot, sőt, a menüben szóló dallamok kalandra hívó ritmusa sokáig visszhangzik majd az elménk mélyén. Látszik, hogy e téren igyekezett kitenni magáért a Piranha. Kár, hogy a játék többi eleme csak félig-meddig elégedett biccentésre elég.

[bold]Falábakon állva

[/bold]

A Risen 2: Dark Waters nem lett jó játék, pedig minden adott volt hozzá, hogy instant klasszikus szülessen. A rajongók várták a programot, a játékmagazinokat kellően felcsigázta a pár hónapja kiadott előzetes verzió, a trailerek hangulata pedig annyira maga alá gyűrte még a legszőrösebb szívű kalózgyűlölőt is, hogy titokban vett egy szemtapaszt, csak a biztonság kedvéért. A németek minden bizonnyal azt hitték, hogy csak nyerhetnek, és bár nem szívesen ismerjük be, igazuk volt: a Risen 2, legyen akármekkora csalódás, az egyetlen alternatíva, ha valaki kalózos szerepjátékot keres. A maga cirka 20 órás hosszával és megannyi kellemetlenségével egyetemben is muszáj elfogadnunk, mert nincs más. Ha nem tudnánk, hogy a Piranha tehetséges brigád, lenyelnénk a békát, de így csak mérgesek vagyunk, mert ez a team többre hivatott.

Platformok: PC, PS3, Xbox 360 (a konzolos változatok augusztusban várhatók)

Tesztelt platform: PC