I. oldal

Kevés olyan sorozat van a játékvilágban, ami konzolon és PC-n egyaránt képes bizonyítani. A Medal of Honor egyike ezeknek, hisz az első játék még Playstationre jelent meg ezer évvel ezelőtt, hogy a hatalmas sikert csak tetézze a 2002 elején kiadott PC-s Allied Assault. A MOH azóta legenda, így nem csoda, hogy az EA szerette volna feltámasztani a 2007-ben tévútra tévedt (Airborne) sorozatot. A Call of Duty ébresztette lázat meglovagolva most megérkezett az új Medal of Honor, mely a jelen hadviselésére koncentrál, az eredmény viszont messze se lett olyan, amilyennek eleinte vártuk.

Sárga pokol

Pedig azt nem állíthatjuk, hogy a MOH rossz játék. Igazából nem más, mint a mai trendeknek tökéletesen megfelelni kívánó termék, melynek egyedüli célja, hogy milliós eladásaival megmutassa az "ellenségnek", hogy van még spiritusz ebben a régóta élő franchise-ban. A Medal of Honor éppen ezért az olyan dolgokkal sem igazán törődik, mint a történet. Minek az? Az egész játékot elviszi a hátán az Afganisztánban rosszalkodó Tier 1 különleges egység bevetéseinek kálváriája, mely mindenféle dramaturgiát és életet nélkülöz. Láttunk már példát remek sztorira katonai FPS-ben (Bad Company 2, ugye) itt viszont láthatóan egy könnyen emészthető miliő megteremtése volt a cél. Mi tagadás, ez sikerült, a Medal abszolút felejthető és komolytalan egyjátékos kampánnyal rendelkezik, ami bár itt-ott hajaz az utóbbi idők háborús sikerfilmjeire, önmagában csak egy buta karikatúrának felel meg.

Az egyjátékos kampány egyébként nagyjából 5 óra játékot jelent normál fokozaton. Könnyűre véve ez lecsökken 3-4-re, míg nehézen olyan 6 lesz belőle, így aki teheti, válassza az utolsó szintet, mert a játék úgy válik élvezetessé egyedül. A helyszínek és az átvezető animációk egyébként jól hozzák az afganisztáni háború híradókban látott jeleneteit, és igazán sajnálatos, hogy a küldetések alatt velünk harcoló bajtársakat nem ismerhetjük meg jobban. Mivel pedig a program több játszható karaktert nyújt egy helyett, még a saját emberünkkel szemben sem kelt semmilyen szimpátiát. Az egészet alárendelték a végletekig megrendezett, realistának tűnő katonai hadműveleteknek, így az egyjátékos mód inkább tűnik prezentációnak, mint valódi játéknak. Ha pedig végigszaladtunk rajta, semmi sem vesz rá, hogy újra nekiessünk. Kár érte...

II. oldal

Az alapok

Az persze, hogy maga a kampány gyenge lábakon áll, még nem biztos, hogy jelentősséggel bír, hisz egy FPS-ben a játékélmény sokkal többet nyom a latban bármilyen más tulajdonságnál. A Medal of Honor itt hozza is az elvárt szintet, vagyis viszonylag nagyméretű, de abszolút lineáris pályákon folyik a küzdelem utcáról utcára. Eljutunk egy pontig, ott mindent elözönlenek a tálibok, mi meg lövünk, ahogy a csövön kifér, hogy az utolsó ellenség halála után tovább folytathassuk utunkat a befejezés felé. Az akciót időnként scriptelt jelenetsorok szakítják meg, ezzel biztosítva az enyhe filmszerűséget, de ez sokkal kevesebbszer fordul elő, mint a Modern Warfare 2-ben, ezáltal kicsit több szabadságot adva a kezünkbe. Mindezt a játék feldobja még pár aprósággal, mint járművezetés (helikopter is van), CG animációk és a fegyverek hatalmas arzenálja, viszont így is inkább tűnik egy "Mi kell a háborús FPS-hez?" listának, mintsem önálló programtervezésnek.

Sajnos eredetiség nyomokban sem fedezhető fel a játékmenetben. Végigrohanunk a pályákon, elvégezzük a kötelező feladatokat, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy végigvittük a játékot. Mindezen csak ront, hogy a mesterséges intelligencia messze alulmúlja várakozásainkat. Az még rendben van, hogy a tálibok tetőtől talpig be vannak bugyolálva, na de hogy emiatt ne lássanak és halljanak, elég irreális gondolat. Márpedig mással képtelenek leszünk megmagyarázni a bután álló és bámuló rosszfiúkat, akik kizárólag nehéz fokozaton tudnak valami kihívást biztosítani. A Medal of Honor ugyanis könnyű, ezáltal végképp alárendelve a legendás címet a casual játékosok uralmának. Holott ha valaki még emlékszik az Allied Assaultra, tudja, milyen kemény dió volt már normál fokozaton is, hát még nehezen. Itt ennek a hagyatéknak semmi nyoma.

Az utolsó szeget a koporsóba a szabadság korlátozása veri. Bár korábban írtam, hogy a pályák nagyok, s hogy a játék még így is szabadabb a Modern Warfare-nél, az igazság az, hogy a láthatatlan falak szereplése ma, 2010 végén egyszerűen botrány. Ha más játékokban meg lehet oldani a határokat máshogy, itt miért nem? Ráadásul míg a MW2-ben a játékélmény intenzitása, profizmusa feledtette velünk a szűk hatósugarat, addig itt ez nincs meg, mert minden lassabb és butább az óvatos design-nak köszönhetően. Mintha a fejlesztők képtelenek lettek volna önálló döntések meghozatalára. Jól fogyott az MW? Nosza, legyen itt is script, de ne annyi, mert az már gyanús! Jól fogyott a BC2? Nosza, legyen sztori meg karakterek, de előbbi kusza legyen, utóbbiak meg érdektelenek, nehogy lássák, hogy koppintunk! A baj csak az, hogy így is kilóg a lóláb, s míg egy nyers klón bírt volna az eredeti alany jó tulajdonságaival, addig a Medal of Honor - mondjuk ki - szimplán unalmas játék lett. Száz szónak is egy a vége: a kampány nem éri meg a befektetést.

III. oldal

"Na és a multi?"

No igen, a többjátékos móddal már más a helyzet. A rajongók anno a bétateszt alatt megbizonyosodhattak róla, hogy a játék ezen része kifejezetten jó lett, s bár a kész verzió sok újdonsággal nem szolgál, multi terén minden rendben van az új MOH-al A program persze itt sem hordoz semmi pluszt. Ahogy azt a Battlefieldben és a Call of Dutyban már megszokhattuk, vannak osztályok, gyűjthető tapasztalati pontok, feloldható fejlesztések és erősen csapatjátékra orientáló játékmódok. Összesen 24-en eshetünk egymásnak a szervereken át, a négyféle mód pedig bár kevésnek tűnik, bőven elég változatosságot jelent. A Combat Mission különféle feladatok elvégzése körül bonyolódik, az Objective Raidben az ellenfél által védett helyeket kell levegőbe repíteni, a Sector Controll gyakorlatilag pontfoglalgatást takar, míg az utolsó, Team Assault mód nem más, mint a sima deathmatch. Mielőtt még megkérdezné a Kedves Olvasó, nem, ezek valóban nem újdonságok, és igen, működésük megegyezik minden korábban látott példáéval, ám ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani, és ez fokozottan igaz a Medal multiplayer opcióira.

Összesen nyolc pálya áll rendelkezésünkre, melyek mérete meglehetősen kicsi, a rajtuk való harc viszont épp ezért élvezetesebb, lévén állandóan konfrontálódnunk kell az ellenséges erőkkel. Ezen felül pedig ott van még a Tier One mód, mely gyakorlatilag egy időfutam a kampány küldetésein át. Noha maga az egyszemélyes mód gyengének mondható, ezt az opciót minden Tier 1 operátornak ki kell próbálnia, mert kifejezetten szórakoztatóra sikeredett. Mivel Tier One módban nincsenek ellenőrzőpontok, a játékosoknak túl kell élniük, ameddig csak lehet, majd a játék végén feltölthetik idejüket és pontszámukat egy online adatbázisba. A barátlistánk szereplői még nyomokat is hagyhatnak a pályákon, bemutatva, meddig jutottak, ezzel is ösztökélve bennünket a jobbnál jobb eredmények felmutatására. A Tier One mód valódi felfrissülés a sok másolás után, kár, hogy nagyjából ez az egyedüli új szín a Medal of Honor palettáján.

IV. oldal

Az afgán lány

Technikai fronton a Medal of Honor érdekes madár, lévén nem egy, hanem két grafikus motor hajtja. Az első a szóló mód alatt dohog, míg a második a multit cipeli, noha külsőre nehéz megmondani a különbséget. Hogy erre mi szükség volt, rejtély, az viszont tény, hogy a MOH itt is, ott is jól mutat. A pályákon érezni a hegyek méretét, a textúrák szép élesek, a karaktermodellek reálisak, a tükröződések és speciális effektek pedig szintén ott vannak a szeren. Ezzel szemben viszont tény, hogy a kevés szín és a nuku változatosság hamar monotonná teszi a látványt, gyakorlatilag elfeledtetve velünk az engine pozitív tulajdonságait. A gépigény átlagos, a tesztgépen (AMD Athlon II X2, ATI HD5770, 6 GB RAM) stabilan hozta az 50-60 fps-t 1280x720-as felbontás és maximális grafikai beállítások mellett.

A zene és a hang jó, de nem kiemelkedő. Értem ez alatt azt, hogy bár a játék atmoszféráját sikeresen megteremtették, egy pillanatra sem fogjuk tudni felidézni a tipikusan - már-már giccsesen - amerikai dallamokat, hogy más hangeffektről vagy emlékezetes pillanatról már ne is beszéljek. A szinkron elmegy, bakáink jól hozzák a tapasztalt amcsi katonát, de igazi kihívással nem találkoznak a színészek, így képtelen vagyok magasabb szinten értékelni a munkájukat. Ha kicsit élettel telibb forgatókönyvet kapott volna a játék, máris lenne okunk az örömre, így azonban jóindulattal is csak egy sima "jót" kaptunk a "kiváló" helyett.

Ennyi?

Sajnálatos módon a Medal of Honor egy minden téren átlagos játék lett, melyet csak a többjátékos mód és a Tier One opció... Vagyis nem, én kérek elnézést! A Medal of Honor egy jó termék, nem pedig játék. A fejlesztők és a kiadó egyszerűen átvettek minden manapság divatos elemet, és eladták nekünk, mint egy neves sorozat legújabb felvonását, holott ez ebben a formában nem igaz. Pedig nem kellett volna sok odafigyelés, csak egy kicsit több eredetiség és kidolgozottabb kampány (esetleg kooperatív mód), hogy a viszonylag keveset érintett afgán talajból klasszikus születhessen. Azok, akik már nagyon nem bírnak magukkal a Black Ops megjelenéséig, tegyenek vele egy próbát, a többiek viszont inkább játsszák végig a Bad Company 2-t még egyszer, azzal sokkal jobban járnak.

[bold]Platformok: PC, Xbox 360, PS3

Tesztelt platform: PC[/bold]