1. oldal
Más fajok tanulmányozása közben az egyik legizgalmasabb dolog, ha rábukkanunk egy-egy igazán bámulatos tulajdonságukra. Emberek lévén persze azokat a vonásokat tartjuk a legbámulatosabbaknak, amelyek magunkra, az emberi fajra emlékeztetnek, ezért csodáljuk meg a beszélő papagájt, a Pacmant játszó bonobót, az eszközt használó majmot és így tovább. Ennek a szemléletnek köszönhetően azonban az állatfajok intelligenciája kapcsán is hajlamosak vagyunk emberi fogalmakban gondolkodni, pedig ahogy Robert Brault megfogalmazta: „Ha egy nyúlra bíznánk az intelligencia fogalmának meghatározását, az értelemszerűen önmagát tartaná a leginkább intelligens állatfajnak. A második legintelligensebb pedig az a faj lenne, amely hajlandó követni a nyulak parancsait.”
Minél inkább az állatok saját szemszögéből vizsgáljuk a fajok intelligenciáját, annál gazdagabb képet kapunk elméjük működéséről. Számos képesség, amely első pillantásra kifejezetten emberi sajátságnak tűnik, megtalálható az állatvilágban is. Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok és a bonobók számos dologban nagyon hasonlítanak hozzánk, ahogy ez várható is. Vannak azonban olyan fajok is, amelyekkel nagyon távoli a rokonság, mégis jellemzően emberinek tartott tulajdonságokkal bírnak. Ezen genetikailag meglehetősen távoli, de az emberinek értelmezett intelligencia jeleit mutató fajok közé tartoznak a varjak is, amelyek képesek eszközt használni és összetett problémákat megoldani.
Több korábbi kutatás is igazolta már a varjak azon képességét, hogy azok meg tudnak jegyezni emberi arcokat, és ezen információkat hosszú ideig tárolni is tudják emlékezetükben. A Washingtoni Egyetem szakértői azonban közelebbről akarták megvizsgálni ezt a jelenséget. Arra voltak kíváncsiak, hogy a varjak az emberhez hasonló idegi folyamatok révén ismerik-e fel a korábban megjegyzett arcokat, vagy valamilyen más, egyelőre ismeretlen feldolgozási folyamatot vetnek be.
Ennek felderítése érdekében tizenkét vadon élő amerikai varjút ejtettek foglyul, és közben egy bizonyos emberi arcot mutató maszkot viseltek. Ezt követően négy héten keresztül egy másik arccal díszített maszkban etették és látták el a madarakat. Az alapkérdés az volt, hogy a madarak azonosítják-e a különböző arcokat azzal a személlyel, aki befogta őket, illetve azzal, aki finom étkekkel árasztotta el őket fogságuk alatt.
A négy hét letelte után semleges környezetben megmutatták a varjaknak a két arc egyikét. Mivel a madarakat nehézkes lett volna egy agyi szkennerbe szíjazva vizsgálni, kontrasztanyagot juttattak a szervezetükbe, amelynek segítségével felismerhetővé váltak az aktivizálódó agyi régiók. A teszt után a madarakat elaltatták és egy PET-szkennerbe helyezték, ahol megvizsgálták, hogy mely régiók váltak aktívvá a látott arc hatására.
A varjak viselkedéséből és az agyi felvételekből is világosan látszott, hogy a madarak felismerték és megkülönböztették a „fenyegető” és a „törődő” arcot. Érdekes módon ehhez ugyanazon agyi területeket használták, mint amit az ember is használ a látott arcok képének feldolgozása, illetve az arcok és a velük összefüggésbe hozott érzelmek felidézése közben.
A kutatók szerint mindez rendkívül hasznos információ lehet annak megértésében, hogy a vadon élő állatok hogyan integrálják az észlelést, az emlékezetet és az érzelmeket. Ennek mélyebb megismerése révén fontos, fajokon átívelő következtetések vonhatók le, amelyek segítségével stresszmentesebbé válhatnak a fogságban élő állatok mindennapjai, jobban kezelhetővé a ember és a vadállatok között kibontakozó konfliktusok, végül, de nem utolsó sorban pedig az emberiség talán jobban fogja értékelni a rajta kívül álló fajok kognitív képességeit. 
2. oldal
És ha az arcfelismerés nem tűnik elég bizonyítéknak, egy szintén nemrégiben prezentált kutatás eredményei szerint a varjak ennél sokkal összetettebb gondolkodási folyamatokra is képesek: ki tudják következtetni, hogy valaki felelős egy általuk megfigyelt történésért, még akkor is, ha az illetőt nem látják.
Képzeljük el, hogy madarak vagyunk, és egy fán üldögélünk. A szomszédos fán egy majom ugrál ágról ágra, és ennek eredményeként mozogni kezdenek a levelek. Egyértelmű tehát, hogy a majom okozza a levelek mozgását. Mi történik akkor, ha csak a mozgó leveleket látjuk, de magát a majmot nem? A látszólag egyszerűnek tűnő következtetési folyamat bonyolultabb, mint gondolnánk. Először is fel kell ismernünk, hogy a levelek másképpen mozognak, mintha a szél fújná őket, majd végig kell pörgetnünk az emlékezetünkben tárolt lehetséges magyarázatokat, és kiválasztani ezek közül a legjobban passzoló és legvalószínűbb verziót.
A szakértők már próbálták ugyan ezt a fajta gondolkodást kicsalni egyes főemlősökből, de nem jártak sok sikerrel. Ennek oka a mostani kutatás szerzői szerint az, hogy mindig mesterséges helyzetekben igyekeztek rávenni az alanyokat, hogy demonstrálják képességeiket, és még senki sem próbálkozott ezzel olyan környezetben, ahol az állatok elemükben érezhetik magukat.
A szakértők nyolc új-kaledóniai varjút vontak be a kísérletbe, a faj attól vált híressé, hogy botokat használ a táplálékául szolgáló férgek kipiszkálására. A madarakat egy szobába zárták egy dobozzal együtt, amelyből egy bot segítségével tudták kiszedni az élelmet. A doboz közelében egy függönyt helyeztek el, amely mögé el tudott rejtőzni egy kutató, és a függönyön lévő lyukon át egy pálcával fejbe koppinthatta az élelmet megközelítő madarat.
Először két kutató lépett be a szobába, az egyikük elrejtőzött a függöny mögé, a másik pedig látható helyen maradt. A rejtőzködő többször is megpróbált a dobozhoz közeledő madár fejére ütni, majd mindkét ember elhagyta a termet. A kísérlet második verziójában csak egy kutató ment be a szobába, aki a madár szeme előtt maradt, a függöny mögötti pálcát pedig kívülről, távirányítással vezérelték. Pár koppintás után az szakértő kiment a szobából. Mindkét esetben azt vizsgálták, hogyan viselkednek a madarak az emberi résztvevők távozása után, konkrétan azt nézték, hogy a varjak milyen gyakran ellenőrzik a függönyön lévő lyukat, miközben megközelítik az élelmet tartalmazó dobozt.
Az elképzelések szerint, ha a varjú képes kikövetkeztetni, hogy a pálcát egy rejtőzködő ember irányítja, nem aggódik tovább a pálca miatt, ha távozni látja annak emberi kezelőjét. Ha viszont a pálca „magától” működött, és kezelője nem távozott a szobából, a helyzetet felismerő varjú folyamatosan figyelni fogja a lyukat, arra következtetve, hogy a pálca bármikor ismét megjelenhet.
A szakértők nagy örömére pontosan ez történt. Amikor a függöny mögül nem bukkant elő ember, a varjak jól láthatóan idegesen viselkedtek. Sokkal gyakrabban ellenőrizték a lyukat, és többször az étel megszerzése nélkül vonultak vissza a doboztól, ami az első kísérleti verzióban egyszer sem fordult elő.
Úgy tűnik tehát, hogy bár a varjak egy pillanatra sem látták a függöny mögötti embert (hiszen az nem is volt ott), az első kísérlet során megszerzett tapasztalataikból arra következtettek, hogy valaki ott van, és mozgatja a pálcát. Ennek alapján a doboz megközelítését nem érezték biztonságosnak addig, amíg valakit távozni nem láttak a függöny mögül.
A kutatók ez alapján úgy vélik, hogy a varjak értik az ok és az okozat közti rejtett összefüggéseket, és még annál is sokkal intelligensebbek, mint azt az ember eddig gondolta.