1. oldal

A harmincas évek elején Nagy-Britannia meglehetősen ingatag pozícióban találta magát. A katonai szakértők egyetértettek abban, hogy a következő háborúban döntő szerepe lesz a légierőnek, és abban is bizonyosak voltak, hogy a szigetország egy újabb konfliktus esetén komolyan ki lesz téve a bombázás veszélyének. Ahogy ma már tudjuk, mindkét jóslat igaznak bizonyult. A náci Németország előretörésével a britek egyre sebezhetőbbnek érezték magukat, így számos harcászati projektbe kezdtek annak reményében, hogy a fejlesztések révén hatékonyabban megvédhetik magukat. Ezen kezdeményezések egyike egy valamiféle „halálsugár” megvalósítására irányult, amely képes megtisztítani az eget az ellenséges gépektől.

Végül ugyan nem sikerült létrehozni ilyen fegyvert, a próbálkozások során azonban valami sokkal hasznosabbra bukkantak, és a felfedezés nyomán megvalósuló technológiai áttörés óriási szerepet játszott abban, hogy a britek végül győzedelmeskedtek az angliai csatában.

Az angolok nem véletlenül aggódtak: az első világháború borzalmai és a tehetetlenség érzete még friss volt emlékezetükben, ahogy az első generációs német bombázók és zeppelinek gyakorlatilag akadályok nélkül hullatták halálos rakományukat Nagy-Britanniára. A légi hadviselés előretörése nyomán Anglia két évtized alatt elveszítette mindazt a földrajzi előnyt, amely szigetország voltából eredt. A korábban szinte minden külső támadást visszaverni képes hajóflotta mit sem ért az égből érkező ellenséggel szemben.

A két világháború között óriásit fejlődött a légi technika, így a korábban legalább minimális védelmet nyújtó rövid hatótávolságú légvédelmi lőfegyverek már semmit sem értek. Az ellenség repterei alig húszpercnyi távolságra voltak, így az egyetlen működőképes megoldásnak az tűnt, ha a vadászgépek egymást váltva folyamatosan járőröznek a légtérben egy esetleges támadásra várva. Ez azonban hosszú távon megoldhatatlan lett volna.

1932-ben Stanley Baldwin miniszterelnök a képviselőházhoz intézett beszédében kifejtette, hogy a beérkező ellenséges légi járművek ellen bármiféle védelmi intézkedés megkísérlése az idő és a források teljesen felesleges pazarlása: „Itt az ideje, hogy mindenki realizálja: nincs olyan erő a földön, amely megvédhetne minket a lehulló bombáktól, a bombázó végül mindig eléri a célját.”

A brit Légügyi Minisztérium azonban nem volt kész ilyen gyorsan bedobni a törölközőt. 1934-ben létrehoztak egy bizottságot (CSSAD), amelynek feladata azon tudományos felvetések megvitatása volt, amelyek valamiképpen használhatók lehetnek a légvédelemben. A kezdeményezést a kétségbeesett elszántság hívta életre, ugyanakkor egyfajta határtalannak tűnő optimizmus hajtotta. A korábbi évtizedek hallatlan technológiai fejlődése nyomán addig elképzelhetetlen vívmányok keltek életre az elektromosságtól kezdve, a drótnélküli kommunikáción át a repülőgépekig. Úgy tűnt, hogy kellő munka befektetésével szinte bármi megvalósítható lehet, így a kutatók fantáziáját nem sok dolog korlátozta. A többség úgy érezte, hogy egyetlen kis lépésnyire van a következő paradigmaváltás, amely ismét átformálhatja a harcászat képét.

Ebben a felfokozott hangulatban szinte minden elsőre hihetetlennek tűnő technológiai pletyka félelmetesen valós lehetőségnek tűnt, így amikor arról kezdtek érkezni a hírek, hogy a németek kifejlesztettek egy sugárfegyvert, amely egész városokat képes eltörölni a föld színéről, senki sem mert kételkedni azok igazában. A CSSAD szakértői lázas munkába kezdtek annak kitalálása érdekében, hogy az ellenség milyen módon hozhatott létre egy ilyen fegyvert, és hogyan lehetne valami hasonlót alkotni.

A bizottság Henry Tizard oxfordi vegyészt bízta meg a feladattal, hogy állítson össze egy kutatócsoportot a probléma megoldására. Konkrét feladatuk az volt, hogy a legújabb tudományos és technikai eredmények tükrében hatékonyabb légvédelmi megoldásokat dolgozzanak ki, és kiemelten foglalkozzanak azzal a kérdéssel, hogy valamiféle részecskenyaláb vagy elektromágneses fegyver révén lehetséges-e az ellenséges gép pilótájának megölése, a bombák felrobbantása még a gép fedélzetén vagy a jármű elégetése a légtérben.

2. oldal

Miután a kutatók semmiféle épkézláb ötlettel nem tudtak előállni, a Légügyi Minisztérium egyfajta korai X Prize-hoz hasonló kezdeményezésbe fogott. Ezer fontot ajánlottak fel annak, aki megépít egy olyan sugárfegyvert, amely képes végezni egy birkával száz yard (91 méter) távolságból.

Ezt követően még komolyabbra fordultak a dolgok. 1935-ben H. E. Wimperis, a minisztérium kutatási igazgatója megbízta a Radio Research Station nevű kísérleti labor vezetőjét, egy bizonyos Robert Watson-Wattot, hogy lássa el tanácsokkal a kormányt a halálsugárnak nevezett fegyver megvalósíthatóságának ügyében.

Watson-Watt asszisztensét, Arnold F. Wilkinst kérte meg arra, hogy számítsa ki, mekkora energia lenne szükséges egy sugárfegyver esetében ahhoz, hogy az kárt okozzon egy repülőgépben vagy annak legénységében. Wilkins arra jutott, hogy bár a dolog elméletben ugyan működőképes lehetne, olyan rengeteg energiára lenne azonban hozzá szükség, amely a legmodernebb technológia mellett sem hozzáférhető egyetlen nemzet által sem. 1935. február 4-én a két kutató le is adta jelentését a minisztériumnak, amelyben az állt, hogy képtelenség, hogy bárki is hatásos sugárfegyverrel rendelkezzen.

A halálsugár kutatása közben azonban érdekes dolgokra derült fény, így a Légügyi Minisztérium az elutasító szakvélemény után is folytatta együttműködését a két tudóssal, megoldást keresve a bombázók elleni védelemre. Wilkins a munka során ráébredt ugyanis, hogy egy sugárnyaláb kibocsátásából, ha fegyverként nem is, de másfajta módon talán lehetne profitálni.

Eszébe jutott az is, hogy az akkoriban induló British Broadcasting Corporation (BBC) mérnökei arra panaszkodtak, hogy az adótornyok közelében elrepülő gépek zavart okoznak a rádiójelekben. Wilkins arra jutott, hogy megfelelő felszereléssel a kibocsátott jelekben keltett zavar révén talán észlelhetővé válhatnak a beérkező repülők. Elméletben megoldás született tehát a bombázók problémájára, amely korántsem volt ugyan olyan izgalmas, mint egy sugárfegyver tervei, de annak lehetősége, hogy az ellenséges gépeket szabad szemmel való észlelésük előtt detektálni lehet, óriási dolognak tűnt.

A kutatócsoport 1935. február 12-én nyújtotta be javaslatát a Légügyi Minisztériumnak. Ebben Watson-Watt kifejtette, hogy bár rádióhullámokkal lehetetlen elpusztítani a légi járműveket, közeledésüket észlelni lehetne annak révén, hogy a hullámok visszaverődnek a gép testéről. A minisztériumi elöljárók nem voltak különösebben lenyűgözve a jelentéstől, és demonstrációt követeltek.

Watson-Watt és Wilkins a northamptonshire-i Daventry-ben hajtották végre kísérletüket, melynek során a Brit Királyi Légierő egy kiszolgált bombázóját reptették el többször is BBC adótornya mellett. Wilkins a visszaverődő rádióhullámok révén egy primitív katódsugárcsöves képernyőn képes volt követni a gép pillanatnyi pozícióját, így a bemutató sikerrel végződött ‒ Watson-Watt szavaival élve Nagy-Britannia „ismét szigetté vált.”

A technológiát RDF-nek (Radio Detection Finding) nevezték el, amely később az amerikai szóhasználat nyomán radarként (RAdio Detection And Ranging) vált ismertté. A módszer elméleti alapjait több nemzet kutatói párhuzamosan fedezték fel a tárgyalt időszakban, de az angolok voltak az elsők, akik légvédelmi célzattal alkalmazták a radart. A fejlesztés az angliai csata idején kulcsfontosságú előnynek bizonyult a németek gépei ellen. Az 1940 nyarán és őszén lezajló események során a németek légflottájuk csaknem felét (1184 gépet) elveszítették. A radarnak köszönhetően a brit hadvezetés viszonylag kevés gépét is sokkal nagyobb hatásfokkal tudta használni, hiszen pontosan tudták, hogy egy adott pillanatban hány ellenséges repülő van a levegőben, valamint hogy ezek milyen irányba, és milyen sebességgel haladnak. Ennek köszönhetően sokkal kevesebb gépnek kellett járőrszolgálatot teljesítenie, így több időt maradt a legénységnek a pihenésre, és a repülőgépek karbantartására is. Hitler a veszteségek láttán végül szeptember közepén elhalasztotta az angliai partraszállás tervét.