1. oldal

A robotos, meches játékok rajongói már bizonyára tűkön ülve várják a tavaly bejelentett MechWarrior című játékot, annak ellenére, hogy pontos megjelenési dátumot sajnos máig nem közöltek velünk a fejlesztők. Ilyenkor az ember hajlamos rávetni magát minden hasonló témájú játékra, még akkor is, ha az előzetes információk azt sugallják, hogy várhatóan nem egy AAA kategóriás programmal lesz dolga. Így van ez a cikkünk témájául szolgáló Front Mission Evolved esetében is, mely egy neves széria legfrissebb darabja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Evolved csak egy mellékága a sorozatnak, hiszen az eredeti Front Mission játékok a körökre osztott, RPG elemekkel tűzdelt stratégiák táborát gazdagították, míg a legújabb rész egy akciójáték. A korábbi epizódokat a Final Fantasy-kat is jegyző, Square (illetve később Square Enix) készítette, mely az Evolved esetében csak a kiadói teendőket látta el, hiszen a fejlesztő székben az a Double Helix ült, amely úgy tűnik nagyon jó kapcsolatot ápol a japán játékiparral, hiszen legutóbb a Silent Hill 5 fejlesztését is rájuk bízta a Konami. Sajnos utóbbi program esetében csak tisztes iparos munkára futotta tőlük, így csak remélhettük, hogy a Front Mission Evolved-dal sikerül túlszárnyalniuk korábbi teljesítményüket.

Minden kezdet nehéz

Annyit már elöljáróban elárulhatok, hogy nem indult zökkenőmentesen a játékkal való ismerkedés, mely nagyban köszönhető annak az egyre inkább terjedő trendnek, hogy egyes programok nem hajlandóak rendesen kezelni a PC-hez gyártott, Xbox 360-as kontrollerektől eltérő eszközöket. Nincs ez másképp a Front Mission Evolved esetében sem, mely már az első indításkor fityiszt mutatott jó öreg Logitech Rumblepad 2-es gamepadomnak, így kénytelen voltam ráfanyalodni az egér-billentyűzet párosra, ami viszont nem épp a legoptimálisabb egy olyan játékhoz, melynél egy húzósabb szituációban 5-6 gombot kell egyszerre nyomogatni. Ha túltettük magunkat ezen az „apró” kellemetlenségen, belevághatunk a program egyjátékos módjába, melynek története a távoli jövőbe, 2171-be kalauzol el minket. A nyitó képsorokban megismerkedhetünk a sztori főhősével, egy Dylan Ramsey nevű mérnökkel is, aki éppen egy új típusú wanzer prototípusát bütyköli. A wanzerek (avagy wanderpanzerek) a Front Mission univerzum mechjei, amolyan két lábón járó tankok, melyek impresszív tűzerővel és mobilitással rendelkeznek. A prototípus tesztjét egy terroristatámadás szakítja félbe, melynek köszönhetően hősünk hamar a hadsereg tagjai között találja magát. Kicsit érdekes, hogy egy civil mindenféle kiképzés nélkül a világ legjobb pilótájává válik pár perc leforgása alatt, de ne vesszünk el a részletekben. A játék sztorija nem tekinthető a Front Mission Evolved legerősebb részének, mert bár van benne pár érdekes momentum, rengeteg klisés jelenetnek lehetünk szemtanúi, ráadásul a szereplők is eléggé kidolgozatlan, unalmas karakterek.

 

2. oldal

A wanzerek kezelése alapvetően nem igényel sok agymunkát, hiszen a korábban már említett, szimulátorszerű MechWarrirorral szemben ez a program inkább egy arcade akciójáték. Minden küldetés elején kiválaszthatjuk, hogy milyen felszereléssel indulunk csatába, illetve milyen részekből építjük fel wanzerünket. E téren elég nagy szabadságot adtak számunkra a fejlesztők, hiszen több tucat elem áll rendelkezésünkre a test, a karok (külön a jobb és a bal), valamint a lábak testre szabására. Mindegyik eltérő paraméterekkel rendelkezik a páncélzat, az energia igény és a mozgékonyság területén, így érdemes az adott feladat típusához igazítani ezeket. Szabadkezet kapunk a fegyverzetünk kiválasztásában is, hiszen lehetőségünk van robotunk kezeibe lőfegyvereket és közelharci fegyvereket adni, míg vállaira gránát- és rakétavetőket szerelhetünk. Ha mindez nem lenne elég, magunkhoz vehetünk különféle „hátizsákokat” is, melyek bónuszokat adnak gépünknek. Érdekes játékelem, hogy a fegyvereinkhez különféle harci képességeket csatolhatunk, melyek az összecsapások során véletlenszerűen aktiválódhatnak, előnyhöz juttatva minket a csatában (például egy rövid ideig gépfegyverünk robbanó lövedékeket lő, vagy savas rakétákat zúdíthatunk az ellenfélre). Persze nem kapunk meg rögtön minden eszközt, hanem pénzért tudjuk megvásárolni őket, amit pedig az ellenfelek elpusztításáért kapunk. Az egyetlen probléma a testreszabhatósággal, hogy nem lehet elmenteni, majd újra betölteni a jól bevált beállításokat, így minden alkalommal nekünk kell összeállítani a teljes csomagot.

[bold]A változatosság gyönyörködtet(ne)

[/bold]

Miután kellemesen elszöszöltünk wanzerünk alkatrészeivel, belevághatunk a küldetésekbe, amik őszintén szólva nem a változatosságukkal fognak rabul ejteni minket. Legtöbbször csak annyi a feladatunk, hogy A pontból eljussunk B-be, miközben ócskavasat csinálunk az életünkre törő mechekből. Kivételt azok a missziók képeznek, amikor egy szállítóhelikopterből kell leszednünk a földön bóklászó ellenséget, illetve 3-4 esetben el kell hagynunk robotunkat, és gyalog kell eljutnunk egyik helyről a másikba. Ilyenkor a játék egy standard TPS-sé változik, bár nem épp a legjobb fajtából. Érződik, hogy nem e játékelem köré épült a játék, mert kissé nyögvenyelős az irányítás, és a harcok sem olyan izgalmasak, mint a wanzeres ámokfutások. Mert hát akármennyire is egy kaptafára készültek a robotos részek, azt nem lehet mondani, hogy unalmasak lennének. Jó móka a többtonnás gépszörnyek siklómódját bekapcsolva ide-oda cikázni az ellenfelek között, miközben négy fegyverből zúdítjuk rájuk az áldást. A sztori egyes fejezeteinek végén pedig a végsőkig próbára tehetjük képességeinket, hiszen ott mindig egy-egy főellenség vár arra, hogy felaprítson minket. Ezek szintén pörgős, élvezetes csaták, ráadásul egy-két boss jól meg tudja izzasztani az embert. Ha túlságosan szorult helyzetbe kerülünk, használhatjuk wanzerünk speciális képességét is, melyet E.D.G.E.-nek neveztek el. Ez igazából csak egy ezerszer látott bullet-time rendszer, melynek használatakor lelassul az idő, így nekünk több időnk van cselekedni. Emellett pirossal kijelöli az ellenfeleket is, hogy könnyebben meglássuk őket, nem mintha olyan nehéz lenne kiszúrni egy ház nagyságú, két lábon járó robotot. Annak ellenére, hogy a játékban mint csodafegyver utalnak az E.D.G.E.-re, eléggé haszontalannak találtam, és csak nagyritkán kapcsoltam be, de az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a történet szempontjából fontos szerepe van a rendszernek.

 

3. oldal

Amit igazán negatívumként lehet felróni a missziók felépítésénél, az a túlságosan scriptelt mivoltuk. Ha elhaláloznánk, akkor ötvenedik alkalommal is ugyanott és ugyanakkor fognak feltűnni az ellenfelek, mint első alkalommal, ráadásul előfordult, hogy a semmiből jelentek meg, ami elég illúzióromboló tud lenni. Nem mondhatnám, hogy ezek a hiányosságok növelik az újrajátszhatóság értékét, viszont a pályákon szétszórt emblémák, szenzorok és zavaró-berendezések (scramblers) összegyűjtésével jó ideig el lehet lenni, már ha valaki szereti ilyenre pazarolni a drága idejét.  Ezzel együtt az egyjátékos módot elég gyorsan, körülbelül 7 óra alatt végig lehet rohanni, és igazából semmi olyat nem nyújt, ami miatt érdemes lenne újrakezdeni. Így a szavatosságot inkább a multitól várhatja az ember, ami nem is sikerült rosszul, bár a játékmódok száma azért lehetett volna kicsit magasabb, hiszen a szokásos deathmatch, team deathmatch és két területfoglalós típuson kívül nincs más a Front Missionben. Viszont a más játékosok által irányított wanzerekkel élvezetes, parázs csatákat lehet vívni, ami miatt mindenképpen érdemes egy próbát tenni vele.

Csillogó fém és rozsdás vas

A játék látványvilága valószínűleg senkit sem fog szájtátásra késztetni, lévén a program elég átlagosan néz ki. Annyi mindenesetre látszik, hogy a wanzerek modellezésére nagy gondot fordítottak a fejlesztők, jól kidolgozták a mozgásanimációikat, és az egyes alkatrészek is részletesen lettek megalkotva. A harcok forgatagában még nem is néz ki rosszul a Front Mission, hiszen a folyamatos robbanások, a cikkázó rakéták és a mindenfelé pattogó golyók impresszív látványt nyújtanak, de amint megáll az ember szemlélődni kicsit, rögtön szemet szúr, hogy a környezet már korántsem kapott akkora figyelmet a fejlesztőktől, mint a robotok. 2009-ben még elfogadható lett volna ez a kissé egyhangú világ, de idén már láttunk pár szemet gyönyörködtető alkotást, amit ez a játék nem igazán tud megközelíteni. De a bili igazából a karakterek esetében borul ki, mert azok inkább a 2008-as színvonalat karcolgatják, és azt is maximum alulról. Műanyag, értékelhető arcmimikát nélkülöző modellekről van szó, akik csak rontják az átvezető animációk hangulatát. Nem beszélve a tárgyakba belelógó modellekről, melyek szintén fekete pontot érdemelnek. Az audió részre nem érdemes sok szót vesztegetni, hiszen ezen a fronton sem brillírozik a játék. Érdekes módon e téren is a wanzerek effektjei sikerültek jobban, az ember elhiszi, hogy a valóságban is ilyen hangot adna egy több tonnás robot. A zenék és a szinkronhangok viszont nem érdemelnek közepesnél jobb értékelést, teljesen átlagosak, szürkék.

 

4. oldal

Nem mondhatnánk, hogy sok mechás játék jön ki manapság, így érdemes megbecsülni a Front Mission Evolved-ot, annak minden hiányosságával együtt. A játékélménnyel nincs nagy baj, de van néhány hiba, amik megakadályozzák a játékot abban, hogy újra és újra elővegyük. A külcsín sajnos elmarad a ma elvárt színvonaltól, így vélhetően nem a látvány fogja megragadni a játékosokat. Ennek van annyi pozitívuma, hogy a játék nem igényel túl erős gépet, amit jól mutat, hogy a tesztgépen (AMD X2 6000+, 4 GB RAM, ATI HD4830) 1680x1050-es felbontáson és a legnagyobb részletességen is könnyedén futott. Összességében tehát egy élvezhető, de minden téren átlagos játékról van szó, mellyel a Double Helix ezúttal sem tudott kitörni a középszerűségből. Talán majd legközelebb.