1. oldal
Negyvennégy évvel ezelőtt az Apollo-8 asztronautáinak személyében az emberiség képviselői először közelítették meg egy másik égitest felszínét. Ha az űrkutatás történetéről beszélünk, a legfontosabb küldetések kapcsán elsőként az Apollo-11 és a holdraszállás jut eszünkbe, Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders hét hónappal korábbi útja sem volt azonban kevésbé jelentőségteljes, és ha tényszerűen nem is feltétlenül ismeri mindenki ezen küldetés részleteit, az út egyik legfontosabb mementójával már biztosan találkozott. 1968. december 24-én ugyanis elkészült az a felvétel, amely mindennél jobban megmutatja, hogy milyen apró és izolált világban élünk. A Hold mögül kibukkanó Föld fényképe, amely a Földkelte nevet kapta, alapvető befolyással volt a világegyetemről és bolygónk azon belüli helyéről alkotott elképzeléseinkre.
A világ egyik legismertebb és legtöbbször felhasznált fényképén a kietlen holdfelszín fölött karácsonyi üveggömbként ragyog a Föld félig árnyékba borult kék golyója, amelyet fehér, sárga és barna csíkok díszítenek. Bolygónk pereme élesen elválik a háttérbeli űrtől, nyoma sincs a légkör jelenlétéből adódó elmosódottságnak, az életet lehetővé tevő levegő ugyanis olyan vékony rétegben fedi be világunkat, hogy már a Holdról sem igazán látszik.
Az Apollo-program legfőbb üzenetének tartott felvételt Bill Anders készítette, amikor 1968 karácsonyán társaival elsőként kerülte meg a Holdat. A kép révén az emberiség először vethetett pillantást lakóhelyére a maga teljességében, nem pusztán egyes részleteire tekintve, hanem egy olyan világot látva, amely Archibald MacLeish költő szavaival élve „egész, kerek, gyönyörű és apró.” „Bolygónk egy magányos pötty a minket körülvevő végtelen űr sötétjében” – mondja Carl Sagan. „Semmi jele annak, hogy bárki is a segítségünkre siet, hogy megmentsen minket önmagunktól.” David Attenborough is hasonlóan gondolkodott a Földkelte című fényképet meg pillantva: „Élesen emlékszem, hogy amikor először láttam a felvételt, hirtelen realizáltam, hogy milyen elszigeteltek és magányosak is vagyunk.”
A NASA eredetileg nem tervezte, hogy 1968-ban eljut a Holdig. Nem igazán tudták, hogy mennyit bír az új felszerelés, így az Apollo-8 eredeti feladata a legújabb fejlesztések alacsony Föld körüli pályán való tesztelése lett volna. Az ősz folyamán azonban a CIA – mint később kiderült téves – információkhoz jutott arról, hogy a szovjetek már az utolsó előkészületeket végzik, mielőtt embert küldenének égi kísérőnkre. A hírek hallatán az Apollo-program felgyorsítása mellett döntött az űrügynökség, és ennek keretében az Apollo-8 új feladata a Hold elérése és megkerülése lett. Magát a holdraszállást még nem merték megkísérelni, ezért a landolóegységet ki is hagyták a tervezés során, mondván hogy azt majd egy későbbi út alkalmával próbálják ki.
A döntés helyességét sokan vitatták. A Saturn V óriásrakéta messze nem üzemelt tökéletesen, és két korábbi tesztrepülése során jelentős hibákat észleltek működésében. Sokat rontott a helyzeten az is, hogy 1967-ben az Apollo-kapszula felszíni tesztelése során tűz ütött ki, amelyben három űrhajós (Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee) lelte halálát. Ezek után nem csoda, hogy sokan elképesztően kockázatos vállalkozásnak tartották, hogy a NASA egy bizonytalan állapotú rakéta hátán egy, a tragikusan járt Apollo-1-hez megszólalásig hasonló kapszulában embereket akar küldeni a Hold felé.
A kilövést megelőző sajtótájékoztatók fő témája érthető módon az volt, hogy milyen veszélyek fenyegetik majd az űrhajósokat. És bár a küldetés sikeresen zárult, sőt, gyakorlatilag minden későbbi Apollo-missziónál problémamentesebben zajlott, az Apollo-8 startját minden idők legfeszültebb hangulatú indulásaként tartják számon azóta is, ami az előzmények ismeretében egyáltalán nem meglepő.
A 110 méter magas, 2800 tonnás rakéta végül minden különösebb probléma nélkül emelkedett a magasba december 21. hajnalán, Föld körüli pályára állítva az űrkapszulát. Lovell a maga nemében egyedülálló fedélzeti számítógép segítségével beindította a harmadik fokozatot, és az űrhajósok megkezdték három napos útjukat a Hold felé. Ez volt az első alakalom, hogy az emberiségből bárki is elhagyta a Föld közvetlen környezetét.
A Holdra vezető út persze nem volt problémamentes. Az első űrben töltött éjszakán Borman nem tudott elaludni, így bevett egy altatót, ami komoly hibának bizonyult, ugyanis pár órával később hányni kezdett, és hasmenéses roham tört rá. A „dicsőséges” küldetés legénysége tehát az út egy részében papírtörölközőkkel igyekezett eltakarítani Borman rosszullétének nyomait a szűkös kabin súlytalan légteréből.
Az Apollo-8 december 24-én érte el a Holdat, és sikeresen pályára állt legközelebbi szomszédunk körül. Az első három kör során az ablakokat az égitest felszíne felé irányították, és felvételeket készítettek a terepről potenciális leszállóhelyek után kutatva a későbbi küldetések számára. Csak a Hold negyedszeri megkerülésekor fordították úgy az űrhajót, hogy a horizont is látszódott, és ennek a manővernek is navigációs okai voltak, ekkoriban ugyanis még szextánst használtak a pozíció meghatározására. Amikor pár perccel később egy kék-fehér folt bukkant elő a Hold takarásából, Bormannek eltartott egy pár pillanatig, mire ráébredt, hogy mit is lát. Először egy fekete-fehér fotót készített a felkelő Földről, majd társai figyelmét is felhívta az érdekes jelenségre. Az azóta híressé vált színes felvételt Bill Anders rögzítette egy Hasselblad 500EL fényképezőgép segítségével. 
2. oldal
„Életem leggyönyörűbb, legszívszorítóbb pillanata volt, nosztalgikus érzések törtek rám, és eluralkodott rajtam a honvágy. Az a golyó volt az egyetlen színes dolog az űrben. Minden más vagy fekete volt, vagy fehér. Kivéve a Földet”- mondta később Borman. Lovell, aki elsősorban a balsikerű Apollo-13 küldetés parancsnokaként vált híressé, amely egy oxigéntartály meghibásodása és robbanása miatt csaknem végzetes tragédiába torkollott, szintén élete egyik legfontosabb eseményének tartja az első holdutazást. Ahogy elmondta, kétségkívül sokkal kellemesebb volt, mint az Apollo-13 útja, amit csak óriási szerencsével éltek túl az űrhajósok. A Földkeltéről külön is megemlékezik. Az űrből nézve a szárazföldi erdők és mezők zöldjét elnyomta az atmoszféra színe, intenzív kék ragyogást kölcsönözve a bolygónak. A Föld korongja olyan apró volt a horizont fölött, hogy a hüvelykujj körmével is ki lehetett takarni. Ezt hét hónappal később Neil Armstrong is megerősítette, aki saját bevallása szerint sosem érezte jelentéktelenebbnek magát, mint amikor a Hold felszínén állva megpillantotta a Föld aprócska foltját.
1968 karácsonyán az egész világ az Apollo-8-ra figyelt. Egy különösen tragikus év reményt adó lezárása volt ez a küldetés. Robert Kennedy és Martin Luther King meggyilkolása, a vietnami háborús konfliktus kiélesedése, a prágai tavasz eltiprása után mindenki arra vágyott, hogy végre valami jó is történjen. 1968-ban mutatták be továbbá Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke alkotását, a 2001: Űrodüsszeia című filmet, amelyben mindennapos eseménynek számított az űrutazás és más égitestek meglátogatása. Pár hónappal később pedig ezt a látomást valóra váltva a NASA embereket jutatott a Hold szomszédságába. Hihetetlen karácsonyi ajándék volt.
Sokan vélik úgy, hogy az Apollo-8 volt a holdprogram legjelentősebb küldetése. Mire Armstrong és Buzz Aldrin az Apollo-11-gyel elért a Holdra, az emberek már hozzászoktak az űrutazás gondolatához, szemben az alig több mint fél évvel korábbi küldetéssel, ami a többséget meglepetésként érte. Anders, Borman és Lovell összesen tízszer kerülte meg a Holdat, és a küldetés folyamán - az Apollo-program története során először - az űrhajósok többször is élő tévéadásban jelentkeztek. A legnagyobb hatást keltő karácsony esti adásban bemutatták a Föld látványát 400 ezer kilométer távolságból, illetve képeket sugároztak az alattuk elhaladó holdbéli tájakról. A közvetítés csúcspontjaként az űrhajósok a Bibliából olvastak fel: a Teremtés könyvének első soraival üzentek haza a Földre. Borman a közvetítés záróakkordjaként így búcsúzott el a világ addigi legnagyobb tévéközönségétől: „És ezzel búcsúzik az Apollo–8 legénysége, jó éjt, sok szerencsét, boldog karácsonyt és Isten áldását kívánva mindenkinek, mindenkinek a drága Földön.”
Pár órával később az űrkapszula megkezdte útját hazafelé, és végül december 27-én csobbant bele a Csendes-óceánba. Az űrhajósok utolsó megpróbáltatásként három méteres hullámok közt várták, hogy a haditengerészet mentőcsapatai a helyszínre érjenek. A hazaérkezés igazi diadalmenet volt.
Anders színes filmjét előhívták, és a később Földkelte néven emlegetett képet kiadták a sajtónak. A Time Hajnal címmel hozta le a felvételt, a Life pedig hosszas fotóriportban számolt be a küldetésről, amelynek az ominózus fotó poszterméretű változata is részét képezte.
Hét hónappal később az Apollo-11 űrhajósai leszálltak a Hold felszínére, és ironikus módon ezzel megkezdődtek a holdprogram végnapjai is. 1972. december 17-én járt utoljára ember égi kísérőnk felszínén. A programot adójából pénzelő amerikai közvélemény belefáradt a küldetésekbe, és egyre többen vélték úgy, hogy a figyelmet inkább saját bolygónkra kellene fordítani más, halott világok látogatása helyett. Visszatekintve erre az időszakra, a Földkelte nagyon fontos szemléletmódbeli fordulópontot jelentett: egy másik égitestig kellett elutaznunk ahhoz, hogy új szemszögből lássuk saját bolygónkat.
